Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 7-8. szám - Zelnik József: A hagyományok aranyága

erről egy hiteles tanú, Maupassant? Szerinte például a burzsoá társadalom képtelen volt létrehozni a saját, valójában művészi értékű díszítőművészetét. „A mi utalitarista és nehéz fajsúlyú társadalmunkban egyáltalán nincs ízlés, olyan érzék, ami csak kifinomult típusú és stílusú emberek sajátja, ezért azt látjuk, hogy a vendégmilliomosok a tárgyak tömegét vásárolják meg, aminek láttán kiabálni szeretne a szemlélő.” Mikor ez az ízlés társadalmi méretekben kezd hatni „lefelé”, akkor születik meg a giccs.

Szólni kellene még arról,hogy azokon a helyeken,ahol még nem moszatosodtak el az értékmérés, értékkiválasztás csatornái, s a közösségek még elő-organizmusokként működnek, megtörténik a csoda, az odajutó giccs, például a nóta, nyálkája lemállik, dallamban, szövegben megnemesedik. Ha odakerül Petőfi valamelyik költeménye (szaknyelven szólva: folklorizálódik valamelyik műve), az variálódik, csiszolódik, hasonló értékű verssorokkal egészül ki.

Természetes, az előzmények ellenére is igaz, hogy a folklór sok ösztönzést kapott és kaphat a hivatásos művészet eredményeitől. Jó irányban éppen a hasonló gyökerű hivatásos alkotások alakították a folklórt. S annak lényegével ellentétes hatások esztétikailag is kimutatható értékcsökkenéshez vezettek. A két kultúra (hivatásos és népi) között a kölcsönhatások kibogozhatatlan láncolata jött létre. Annak ellenére, hogy a népművészet létrejöttének egyik fő oka az volt, hogy az osztálytársadalmak kialakulásával a mindenkori uralkodó osztályok hatalmuk fenntartása érdekében kizárták a kultúrából az alávetett tömegeket. Egy általuk irányított, manipulált és protekcionált kultúrát neveztek ki hivatalos kultúrává. Az ellenhatást ma tudjuk felmérni.

Az előző fejtegetésekben nem is az a legfontosabb, hogy ki mit vett át, s kitől, hanem, hogy ki teremtett olyan értékeket, melyek az emberi kultúrát éltető,gazdagító, továbbvivő erővé váltak. Ezen belül a kérdés az, hogy minden nép saját néphagyománya hogyan tudja úgy gazdagítani nemzeti kultúráját, hogy az egész emberiség gazdagodjon általa. A tudománynak kell azt tisztázni, hogy melyek a népi kultúra pontos történelmi és társadalmi összetevői. Nekünk ezenkívül kell lenni egy másik megközelítési módunknak is, ki kell alakítanunk egy újfajta érzékenységet, mely a létezésnek olyan eseményeit is felfogja, melyekről eddig a tudomány nem nagyon tudott. Tudnunk kell, ki közeledik felénk a múltból értékkel és minőséggel.

A néphagyományok napjainkban teljesen átértékelődnek. Meglepő furcsaság az, hogy jelenleg szinte egyszerre van jelen az a sok elképzelés a néphagyományokról, ami a történelem folyamán már valahol elhangzott. Ez az első látszat ellenére nem a nagy tájékozatlanságot jelenti, hanem azt, hogy napjainkban a társadalom széles rétegei figyelnek fel a néphagyományok jelentőségére.

Gorkijnál olvashatjuk, hogy: „az egyetemes kultúrtörténetet nekünk hexaméterek- ben írták.” Egyszerre lelkesítő és elkeserítő ez a gondolat. Lelkesítő, mert igazolja, hogy az alapvetően humanista görög kultúrán nevelkedve próbáltuk az emberiség történelmét értelmezni. Elkeserítő, mert tanúság arról, hogy a hexametereken túli világból, a néphagyományok világából nagyon kevés és az is »átírva hexaméterre« jutott el hozzánk. így veszteségünk felbecsülhetetlen. Évezredek alatt a különböző népeknél templomok tornyosultak tapasztalatokból.

A nagy francia etnológus, Cl. Lévi-Strauss rámutat, hogy az eszkimók és a beduinok rendelkeznek a legnagyobb képességekkel az emberrel szemben ellenségesen fellépő természeti erők leküzdésében, az emberi test ismerete, a test fölötti uralom a legmagasabb színvonalon Indiában, Kínában és az ókori maoriknál tapasztalható, sehol sem tudnak olyan hozzáértéssel foglalkozni földműveléssel — természetes talaj nélkül —, mint a polinéziai népek, sehol sem találkozunk a családi és társadalmi viszonyok összekapcsolásának olyan adottságaival és a jártasságok olyan szintjével, mint az ausztráliai7