Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 5-6. szám - Kutasi Gyula: Eljegyzés (novella)

nem egy olyan családot, ahol a vitrinben fulladoztak a világirodalom remekművei. A megpucolt üveg mögött „— Olvasni?” — csodálkoztak. „— Most nincs idő, most dolgozunk. Egyelőre még automata mosógépünk sincs. Olvasni majd ráérünk akkor, ha nyugdíjba leszünk”. Apa sem szeret olvasni.

Teszek az ilyenekre, gondoltam.

Az előszobában az éléskamra előtt álltam meg.

Ha egyszer asszony leszek, nekem nem lesznek saját kompótjaim, cékláim és savanyított paprikáim. Persze hülyeség! Butaság, ha csak ilyen kis dolgokban akarunk mások lenni. Fontos, szép munkám lesz, és nem marad időm arra, hogy befőttekkel bíbelődjem, gondoltam.

A középső polcon, műanyag tálcán különféle szendvicsek álltak piramisba rakva. Meg egy tálka sajtospogácsa. Anya sütötte. Hátha nem is szereti? — villant át rajtam. Aztán elhessegettem a gondolatot.

Anya ott lihegett mögöttem.

— Hadd higgye az a fiú, hogy nálunk mindennap van sütemény — szólt dicsekvően.

— Nem hülye az — hajtottam be az ajtó szárnyait kedvetlenül.

Lenyomtam a vécéajtó kilincsét, de nem engedett.

— Foglalt... — szólt kifelé szemérmesen apa.

— Hallottad? — meredtem anyára. Mintha vonaton lennénk. Mégcsak ez hiányzott, gondoltam. Minden pillanatban betoppanhat Balázs, aztán üdvözlések, bemutatkozás és a papa? A kedves papa talán nincs is idehaza? De igen. Itthon van, csak éppen TRÓNOL. — Ügye megérted? — sorvadoztam — Hát ez egyszerűen rémes. Tessék már sietni! — kiabáltam be az ajtón keresztül.

— Jó — jó.

— Mi a jófenét csinálsz már ilyen sokáig — zsémbeskedett anya.

— Kábelt fektetek — hallatszott a lakonikus válasz.

— Vén hülye — mondta anya.

A szobában kinyitottam az ablakot. Befelé fordított tenyeremmel lassú mozdulatokkal dörzsöltem a halántékomat.

Az úttesten négy-öt gyerek ugróiskolát játszott. Mézhajú kislány készült dobni a meghúzott kezdő körből.

Nyomor-hangulatomat a gyermekkori ugróiskola feszültségéhez mértem. Amikor végre rámkerült a sor a játékban. Nyirkos markomban szorongattam a cserépdarabomat, hogy aztán kiröpülve a kezemből, az akaratomra fittyet hányva kicsússzon a vonalon. Kicsit vagy nagyot dobni egyformán rossz, nem beletalálni a közepébe. A legro- hadtabb kikerülni a vonalon túlra. Kipottyanni a játékból, nem bejutni az egyetemre, lemaradni a többiek mögött. Egy nyamvadt pont hiányzott.. . És anyáék betegsége, mert ők BETEGEK. Nem tudják vállalni az egyetemet. Keresem a helyemet: mikor tudok már végre gyökeret ereszteni? Két ócska év telt el.

Türelmetlenül rágyújtottam.

Mást sem hallottam anyámtól, minthogy RENDESNEK kell lenni. Jó vicc! Talán nem élvezhetem ugyanúgy az életet, mint bárki? Jogom van hozzá. A fogamzásgátlót ott rejtegetem a vázában, egy csokor száraz kóró alatt. Állandóan rettegek, csak meg ne találja. Tisztességesnek lenni, persze! Aztán bele kell valakibe zúgnom, szeretnem muszáj és hozzá kell menni feleségül, élni vele, ásó-kapa, gürcölni egy életen keresztül, mert ő a FÉRJEM. Jó, mi?! Meg bizonyára nem is sejtik, hogy ritkán van az, amikor én szeretek valakit. Ez nem megy csak úgy, hogy levetem a kabátomat. Nyáron újra felvételizek.

Talán nem is vagyok normális. Mert mondjuk szerelmes vagyok egy félórára, vagy egy hónapig, aztán kész. Lehet, hogy többet nem is leszek az. Mert iszonyú rádöbbenni,

41