Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 5-6. szám - Kutasi Gyula: Eljegyzés (novella)
— Terhes vagy? — fordult hozzám anya. Hangja keményen pattogott. — Én? Nem! — Na, látod! Okos Berci — nézett apára. —Jól van kislányom — megdicsért. — Ez még mindig jobb, mint a Lencsés Irma esete. Hárman álltak az anyakönyvvezető elé — kulcsolta imára a kezét. Apa visszavonult a takaró tarajos fedezékébe. — Ne veszekedjünk — kértem. — Szabad szombat lesz, és nagy-nagy rendet csinálunk — lelkesedtem. Ledobtam a kabátomat a fotelba, mintha most mindjárt neki akarnék állni a takarításnak. — Úgy van — helyeselt anya. — Legalább rendes fiú? — Hát persze, különben gondolnád?... — de nem fejezhettem be, mert anya ismét közbeszólt. — Magas? — Az én lányom nem állna le egy seggdugasszal — mondta apa. Ezen nevettünk. — Most végre kidobunk minden fölösleges cuccot — pillantásom végigszaladt a zsúfolt szobán. — Nem dobunk ki semmit — ült föl apa, mintha dróton húznák. — Jól van már — nyomta vissza anya. — Majd meglátjuk. Alszunk rá egyet. — Eltüntetünk minden mocskot — mondtam neki bátorodva, aztán kisétáltam. — Majd a sajátodéban dirigálhatsz — süvített utánam apa hangja. — Itt nincs mocsok! — „Nahát” — mondtam az ajtóból. — Nahát — fejezte be apa. Észre sem vette, hogy megelőztem. A konyhában odaléptem a gáztűzhelyhez, megemeltem a lábasfedőt. Megpillantottam a vörös zsírba fulladt szafaládékat, a megtorpedózott és elsüllyedt krumplikat, elment az egésztől a kedvem. Mással voltam eltelve. Sötétben vetkőztem le. Sokáig fészkelődtem a heverőmön, amíg megleltem a helyemet. Pontosan az ablakom sarkában ücsörgött a Hold. Süket csend telepedett a szobára. Ők sem bírták lehunyni a szemüket. Hogyan is tudtak volna elaludni, amikor az évek során remélt boldogság most karnyújtásnyi közelségbe került. Anya sutyorgott. — Alszol? — Mondd! — morgott apa. Biztosan már majdnem aludt. — Arra gondoltam, holnap nem kellene Manci húgodékat áthívni? — Ugyan anya — mondtam. — Nem kell senki! Dermedt csend szakadt közénk. Apa mélyet ásított. — Hát akkor holnap — mondta, de mivel nem válaszolt rá senki, megkérdezte: — Ugye ez biztos? — Biztos — mondtam. Ettől megnyugodtak, sőt én is erősen hittem benne. Észrevétlenül ragadott el bennünket az álom. Kora délután lett, amire elkészültünk a lakással. Az ablak előtt álltam, bámultam a semmit. Átkulcsoltam a vállaimat, mintha önmagamba kapaszkodtam volna. Reménytelenül szerencsétlennek éreztem magam, hogy ILYENEK a szüleim. Ők meg talán éppenséggel miattam voltak úgy elkenődve: a „mikor lesz ennek már vége egyszer?” benne volt minden sóhajtásukban. Furcsa, gondoltam, sajnálnák ha eltűnnék a szemük elől, de éreztem azt is, hogy kiugranának a bőrükből, ha valaki elrabolna egy házasságkötő terem elé, és ott összeboronálnának bennünket. NEM VICC! 36
