Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 5-6. szám - Pelle János: Melegház (novella)

pedig kissé féloldalra dőlt, s merengve nézte cigarettája füstjét. Óvatosan, két ujjal fogta a cigarettát, valamennyi körmén száradt a lakk, ezért nem igazította meg szétnyíló pongyoláját, mely látni engedte tejfehér,de már kissé megereszkedett húsú combját.

— Fogy a benzin.

Ili tudta, ez azt jelenti, hogy pénzre van szüksége; de szándékosan nem hamarkodta el a választ, a szeme sarkából lesve a fiú arckifejezésének változását.

— Merre jártál egész nap? — kérdezte közömbösen.

— A szokásos... benéztem a citybe.

— Nálunk kezdődik az év végi hajrá. Biztos, hogy túlóráznom is kell. El sem tudod képzelni, micsoda hajsza elé nézünk.

Ifj. Virág Zoltán megpróbálta kideríteni magában a közömbös megjegyzés mögött lappangó indulatot. Az asszony tudja, hogy ő is ismeri a novemberi, decemberi kereskedelem megpróbáltatásait, hiszen majd egy évig eladó volt egy ruhaüzletben, s élményeiről többször mesélt már Ilinek. Valószínűleg arra célzott, hogy ő ezalatt csak a napot lopja majd — de hát nem az asszony vette rá, hogy hagyja ott a könyvkötőmú'helyt? Az ördög sem igazodik ki a nőkön, gondolta bosszúsan a fiú és átment a másik szobába.

Igazából Ili sem ismerte ki magát a fiún: olykor valóságos szerelmet érzett iránta, máskor pedig fullánkos megjegyzésekkel állt rajta bosszút ezért az „érzelmi eltévelyedésért”. Az asszony ezt a kapcsolatát is beprogramozta, s minden apró részlet megzavarta, ami eltért attól, amit elképzelt magának. Számítása szerint a fiú növekvő pazarlása közel fél év alatt elkerülhetetlenné teszi a szakítást, mely a bevált recept szerint olyan lesz, mint egy műtét: előkészítés, érzéstelenítés és (ki)vágás, másodpercnyi habozás nélkül. Ifj. Virág Zoltán azonban az utóbbi időben kevés figyelemre méltatta az asszony pénzét. Igyekezett nélkülözhetetlenné tenni magát a háztartásban, takarékoskodott, beosztott, virágot vett és — rajzolt, egyre nagyobb elszántsággal. Szeretkezéseik során előzékeny és figyelmes volt, bár látszott rajta, hogy nem telik sok öröme benne; viszont a lányok után sem szaladgált, mintha saját magán kívül egyetlen élőlény sem vonzaná igazán.

Ifj.Virág Zoltán előhúzott az íróasztal fiókjából egy keményfedelű füzetet és odavitte az asszonynak.

— Nem is mondtam még neked, az utóbbi napokban újra rajzolok. Azt gondoltam, megpróbálhatnám a felvételit a főiskolára.

— Mutasd csak, kisszerelmem! — Ez volt az asszony szokásos becézése, de csak szeretkezés után használta, ha különösen anyás hangulatban volt. — Ki ez a nő? — kérdezte végül élesen, egy fiatal lány viszonylag jól sikerült rajzára bukkanva, aki egy nárciszt tartott a kezében, olyan gyöngéden, mintha a széltől akarná megóvni.

— Csak egy volt barátnőm... egyébként hogy tetszik?

— Tudod... — itt az asszony egy perc szünetet tartott, melyet arra használt föl, hogy szélsebesen átgondolja válaszát. A rajzokból nem tudta megítélni a fiú tehetségét, bár azt nem tagadhatja, hogy van készsége a formákhoz. Ha viszont biztatja, még azt is gondolhatja, hogy egészen addig eltartja, amíg elvégzi a főiskolát, ha ugyan fölveszik. Annyira azért nem vagyok szerencsétlen, hogy örökbe fogadjam a szeretőmet, szűrte le a tanulságot.

— ... én nem vagyok mecénás típus.

— Azt akarod mondani, hogy sokat költők?

— A „művészek” bőkezűek, jegyezte meg Ili, gúnyosabban, mint ahogy eredetileg szerette volna. Próbálta meggyőzni magát, hogy már torkig van a fiú szépségével, s barátnőinek igaza van: egy szoborral nem lehet tartósan együtt élni. Mégis, amikor a fiú

29