Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 5-6. szám - Pelle János: Melegház (novella)

PELLE JÁNOS

MELEGHÁZ

Ili néhány perc múlva visszanyerte az eszméletét. A torkán még ott érezte a fiú ujjúnak szorítását, de a fejébe visszatért a vér, s a konyha kövének hidege egyre sürgetőbben ösztönözte, hogy keljen fel, mert felfázik. Világéletében érzékeny volt a hólyagja; így azután, ha nem akart hetekig bajlódni a vizeléssel, fel kellett tápászkodnia, s elvánszorogni egy konyhaszékig. Leült a falon függő, nikkelezett kanalak és húsfogó villák alá és töltött magának egy pohár szódát. A szifon úgy hörgött, mintha akasztanák, végül kiadta magából az utolsó cseppeket és elhallgatott. Megölhetett volna,gondolta tárgyilagosan, most már mindenképpen meg kell szabadulnom tőle. Odament a billenős ablakhoz — csak tudnám, ki találja ki ezeket az átkozott szerkezeteket, egy rossz pillanatban lenyakazhatják azt, aki kihajol rajtuk! — és lenézett az utcára. A lakótelepi utca néptelen volt, csak két gyermekgondozási segélyen levő fiatalasszony csicsergett egy pádon üldögélve. Hirtelen egy világoskék farmeröltönyt viselő fiatalember vágódott ki egy kapu alól, majd megtorpant egy vajszínű kocsi mellett. Ili ráismert és elá- mult: neki úgy tűnt, órákat töltött eszméletlenül, s most döbbent rá, hogy legfeljebb percek telhettek el azóta, hogy hazaérkezett. A fiú alakja szánalmasnak és törékenynek tűnt a negyedik emelet magasából; képtelennek tűnt, hogy akár egy csirke nyakát is kitekerje. Furcsa, zavaros tekintetét a konyhaablak felé emelte, azután, mintha máris üldöznék, reszkető kézzel kinyitotta a kocsi ajtaját és beszállt. Gyilkosnak hiszi magát a szerencsétlen, állapította meg magában az asszony, gyűlölet és szánakozás nélkül. Átvillant az agyán, hogy le kellene kiáltania, visszahívni, hogy az illemszabályok betartásával küldje el, de az előzmények után nem látta értelmét ennek a fényűzésnek. Váratlan gyöngédségi rohama elmúltával szótlanul nézte, hogyan bajlódik a fiú az indítással, s porzik el végül a Körtér felé, vakon és céltalanul.

Ifj. Virág Zoltán tizenkilenc éves korában szabadult fel. Könyvkötő lett, apja kívánságára, aki, miután hiába ragaszkodott ahhoz, hogy fia valamilyen értelmiségi pályára lépjen, legalább a könyvek közelében szerette volna tartani. A hajtogatás, összehordás, kiütés és beakasztás rejtelmei azonban a legkevésbé sem érdekelték a fiút. A remény, hogy a könyvek társasága megkedvelteti vele a tartalmukat, épp az ellenkezőjére fordult; a végzett könyvkötő szakmunkás már a nyomtatott betű iránt is ellenszenvet érzett. Előzőleg négy évet töltött egy belvárosi gimnáziumban, ahonnan magával hozta az általános műveltség elemeit. Gördülékenyen társalgott, s valamennyi kötelező olvasmány kéziratos kivonatát elolvasta. Megjegyzett néhány angol mondatot is, a társaságban, ha a hangulat oldottabbá vált, szívesen repítette fel őket. Szeretett továbbá rajzolni is, s egyszer megmutatta a vázlatkönyvét egy neves grafikusnak, aki biztatta, ne hagyja abba; hanem aztán a munka mellett már nem sok ideje maradt az efféle haszonta- lanságokra.

A disc-jockey ostobaságokat fecsegett, ifj. Virág Zoltánnak pedig éppen annyi pénz csörgött a zsebében, amiből a huszonnégy forintos colát kifizethette. Áz asztalnál két lány, akiket akkor látott először, valami bulit szervezett, s hosszasan latolgatták, ki kivel táncol majd. A társalgásból a zene miatt csak foszlányok jutottakéi hozzá, azt azonban kivette, hogy az ő bőrére is alkudnak, valami Cilivel akarják összehozni, akinek „éppen most pattant meg a fiúja”.

— Elegem van a fruskákból — mondta halkan szomszédjának a pillanatnyi szünetben, amit az egyik erősítő zárlata okozott. A lárma elcsendesült, csak a viliódzó fények folytatták önálló életüket a terem sarkaiban, lidérces kaleidoszkóppá varázsolva a klubot.

26