Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 4. szám - Bolya Péter: Disznóvágás (elbeszélés)
— jelentette ki Somosnak, és megrántotta a hátizsákját. — Látogass meg bennünket egyszer, jót fog tenni neked. A LÁTOGATÁS Egy téli hétvégén Somos kocsiba ült, és elindult a Kiskunságba. Valahogy úgy képzelte, hogy Bács-Kiskun megye is csak olyan lehet, mint egy szellős budai kerület, ahol igazán nem nagy dolog megtalálni egy ismeretlen, vagy a gyerekkorban utoljára látott utcát. Nos, O. községben még csak hírét sem hallották Brodszkyéknak; sem a körzeti orvos, sem a kocsmáros, de még a pálinkázó parasztemberek sem tudtak róla, soha nem láttak a tanyák környékén szakállas embereket, pedig „itt aztán minden megtörténhetik, harmincegyben errefelé bujkált egy szökött gyilkos, a gyerekek kisujját gyűjtötte, egybizonyúristen . . Somos bambán elköszönt, beült a Wartburgba. Hol a fenébe keresse Brodszkyt? Vaktában nem vághat neki a dűlőutaknak, hiszen a Wartburg egyszerűen megáll, mint egy sértett öszvér, ha nem megfelelő út kerül a kerekei alá, másrészt könnyen megtörténhet, hogy Somos eltéved, hiszen gyermekkora óta várja, hogy egyszer mégiscsak a „rengeteg erdőbe” kerül, piros kalapú gombákat talál, pergameneket lát a fák törzsén, a tisztáson csúcsos házikó áll, és ez lesz az első eset, hogy nem görbe boszorka várakozik benne, hanem egy vakító arcú nő, aki Somosnak őrzi magamagát évszázadok óta. —• Ezeket gondolta Somos, miután vegyespálinkát ivott az o.-i kocsmában, és a Wartburg hátsó kipufogótartó-bakja (!) leszakadt egy öregebb kátyúban. A mentőötlet: a kultúrigazgató. Somos — Brodszky meséje nyomán — tudta, hogy Brodszkyné a legkiválóbb grafikus a kiskunsági földművelők soraiban, és a legjobb földművesné a lipótvárosi grafikusok között. — „A kiállításon én mondtam a megnyitó beszédet” — jelentette ki Brodszky. A kultúrház-igazgató jól emlékezett Brodszkyné „szürnatúr” kiállítására, le is mar- házta érte a tanácselnök. — Második kerület százharminchat — mondta a címet, aztán papírt vett elő, és népművelői pontossággal felvázolta Somosnak a Brodszkyékhoz vezető utat. Somos egy ideig romos műúton utazott, aztán ráfordult a szükséges dűlőútra. —Tanyák, szőlők maradtak el mellette, elhagyott egy tárva-nyitva hagyott, holt iskolát is; dombos tájat, akácerdőket, magányos borókákat látott, a házak téli álomban, amott sódar lóg a fagyon, a kémény sűrű füsttel jelzi az ebéd idejét, dühös puli üldözi a Wartburgot... Fényes, napos a téli délelőtt. — Ez lesz az — dünnyögte Somos, amikor elérkezett ahhoz a ponthoz, amelyet többször is bekarikázott a kultúrigazgató. Brodszkyék tanyája: lakóház, gazdasági épületek, dorongkerítés, akácok állnak őrt a nádtető mellett. A ház mögött öreg szőlő, görcsös tőkék. Kopasz gyümölcsfák a szőlősorok között. Az udvaron gémeskút, mellette láncon táncoló puli. ... A Wartburg prüszkölve fékez a kapu előtt. Brodszky jelenik meg a ház ajtajában. — Péter! — ordítja boldogan. Bemutatkozás. Brodszkyné vékony és ideges, mint a szőlővenyigék. — A konyhában sparhert, pingált falipolc, heverő, rajta macska (a neve: Jenő, Somos elröhögte magát, de Brodszky keményen bizonygatta, hogy ő minden állatot emberszámba vesz, s meg is tiszteli őket a megfelelő névvel). A szobában rokokó stílusú bútorok: szófa, székek, kényes asztalka, Brodszky anyja ajándékozta őket a fiatal párnak a család lomtárából. (Id. Brodszkynének fogalma sem volt arról, hogy fia, akiről ő mint főjogászról mesél a vasárnapi vendégeknek, nos, 13
