Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 4. szám - Bolya Péter: Disznóvágás (elbeszélés)
Brodszky már nem a fővárosban él, hanem egy rozzant tanyán, és a preciőz bútorok kecsessége miatt nem is igen invitálja a szobába a komolyabb súlyú tanyasi látogatókat). Brodszky venyigecsomót nyomott a kemencébe, aztán bort állított Somos elé. Beszélgettek. Az időjárásról, a szőlőről, a tanyasi emberekről . . . Brodszky közös ismerősök után érdeklődött, „hol van ez, hol van az, iszik még?” — Igen, mindenki iszik még — mondta Somos, aztán ivott, és a szétesőben levő pesti délutánokra gondolt, amikor biztosan tudja, hogy már semmi új nem történhet vele, legfeljebb néhány utazás, egykét üres kapcsolat, rengeteg betű és sor és bekezdés és fejezet. . . Aztán a fene-tudja- mit-is-csináltam-tulajdonképpen feliratú öregkor. — Minden a régi és minden a helyén van, Brodszkykám — mondta, és felvette a poharat. Brodszkyné a konyhába ment, Brodszky lehúzott egy fél I iter bort, megeredt a szava. Vicceket, történeteket, rémhíreket mesélt, kiskunsági tájszólással. . . . Soós Laci, itt a tanyája nem messze, elkergette a második feleségét is, mert az asszony összeállt valakivel; tavaly agyonverték az öreg Bokrost, azt mondják, egy szökött katona tette ... ; az o.-i orvos jövedelme havi negyvenezer forint; a vendéglős felesége fehérmájú, a raktárban szokott szórakozni a vendégekkel; O. környékén élnek az utolsó földműves zsidók; egy subáért kétezer forintot is adnak a városokból érkező „simlisek”; sok itt a milliomos paraszt, a tévé akkumulátorról megy, de van aki szélkereket használ, hamarosan kijön ide is a villany, Brodszky lelkesen magyaráz, „fejlesztik a tanyavilágot, édesapám, mese habbal, hogy kipusztul . . .” — És az értelmiség falura költözik — mondta Somos. — Ezt nem mondtam — horkantott Brodszky. A DISZNÓ — Most megnézzük . . . őnagyságát, Mancit — mondta Brodszky. Feltápászkodott, kinyitotta az ajtót, odakintről hűvös szürkület köszönt be. — Etetni is kell — szólt utánuk Brodszkyné. Brodszky a kamrához ment, Somos utána. —Tápot kap, mert úri disznó — mondta Brodszky. Moslékosvödröt húzott elő, belenézett, „nem mostam ki délben”, dünnyögte, aztán a kúthoz ment, tornázó mozdúlatokkal vizet húzott. . . Visszaballagott a vödörrel, belekeverte a tápot. — Olvastam, hogy a disznó az az állat, amelyiknek minden porcikáját hasznosítani lehet — dünnyögte. Az ólhoz lépkedtek. Brodszky a vályúba öntötte a tápot, aztán félrehúzta az ólajtó reteszét, lelkesen röfögve zúdult elő a nagyfülű, fekete disznó. — Ezt az egyet megtartottam — mondta Brodszky. — Cornwall Manci a neve, és cirka kilencven kiló. A disznó csalódottan fordult el a kiürült vályútól. Brodszky — (gazdai pózban támaszkodott a kerítésre) — elégedetten szemlélte, aztán visszarugdalta az ólba. — Este paprikáskrumplit főzök, bográcsban — mondta, és felvette a vödröt. AZ ALKU . . . Brodszky szalonnát vágott, a bográcsba dobta, a szolgafára akasztotta, utána a karikára vágott hagyma, a pirospaprika, vízzel felengedte, „jöhet a krumpli”, Brodszkyné átnyújtja a tálat, mint az udvarhölgy a szórakozó király-szakácsnak, fakanál, Brodszky oldalt néz, Somosra hunyorog, csípi a szemét a füst, „később majd a bográcsot fogom forgatni, mert azt úgy kell”, mondja . . . Aztán leül egy apró zsámolyra. 14
