Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 4. szám - Szekér Endre: Nagy László tüze
SZEKÉR ENDRE NAGY LÁSZLÓ TÜZE Kegyetlen tél pusztít költészetünkben. Egymás után dőlnek le a költő-óriások. Nemrég búcsúztattuk Kormos Istvánt, most Nagy Lászlótól is el kell válnunk. Sőtér 1948-ban megjelent Négy nemzedék című antológiájában találkoztam Nagy László verseivel először diákkoromban. Sorai megragadtak: „A papír hamu lett mi- nálunk, / amire tilalmat írtak, / májusfát szabadon állítunk, / szegfűink szabadon nyílnak.” (Májusfák). Akkor még így írta a nevét: F. Nagy László, s a Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt. Minden alkotóművész egyik próbája az, hogy miként kötődik a hagyományokhoz, és mennyiben jelent újat művészete? Nagy László — mint egyik interjújában maga is beszélt erről —: „mesék és balladák” között nevelődött, „bájolók parancsoló ritmusában” a Bakonyalján. Korai verseiben érződik a népköltészet ritmusa (Adjon az Isten, Fehér lovam). A költő nemegyszer tiltakozott a hétköznapian értelmezett népi költő elnevezés ellen (nem tartotta magát azonosnak az úgynevezett „nótafával”). Mégis figyelemre méltónak kell tartanunk a népköltészethez való állandó visszatérését. Nagy László alaposan megismerte a balkáni folklórt, különösen sokat tett a bolgár népköltészet magyar nyelven való megszólaltatásáért. Mint írta, meghatotta a bolgár versek robosztussága, költői vakmerősége. Az foglalkoztatta, hogy a műfordításon, az egyszerű megszólaltatáson túllépve a magyar népköltészettel rokon hangot találjon. (Szablyák és citerák stb.). A román népköltészetben is meglevő, a Bartók Béla által átdolgozott Szarvasokká vált fiúk című híres kolindának bolgár megfelelőjét is megszólaltatja magyarul: „Vessétek oda, emberek /, Anyámnak fehér szügyemet, / Szügyemet, piros szívemet, / Rágja meg anyám, egye meg!" Többször vallott Nagy László a népköltészet napjainkban való leegyszerűsítéséről, félreértelmezéséről. Sokszor a népi költészet egyszerűségét együgyűséggé formálják, nem veszik észre e versek „ékességét”, „absztrakcióit”, „rejtett áttételeit”. Véleménye itt találkozik Csoóri Sándor felfogásával, ki hasonlóképpen fedezte fel a népi költészet sokszínűségét (Szántottam gyöpöt). S közben felfedezte a délszláv népköltészet szépségét, az ősi bájolók és mitologikus énekek archaikus ízeit kóstolgatta. Ez a népköltészetekből megismert és saját anyanyelvén átszűrt sokszínűség megtermékenyítette, gazdagította saját költészetét is. Hisz hányszor érezzük verssorai mögött a balladák feszültségét, az ősi bájolók, ráolvasások, medveénekek hatását (pl. Ballada, Szépasszonyok mondókéi Gábrielre). A magyar költészet múltjából talán legközelebb Ady állt Hozzá. A legerőteljesebb magyar költőkre hivatkozott, akik „herélőkést nem tűrök”: Adyra, Vörösmartyra, Berzsenyire, Zrínyire. Elsőnek Adyt említette. Egyik legnagyobb versében A föltámadás szomorúságában Adyt védte, a költő igazát, azok ellen fordult, akik „iskolás mérlegeken” próbálták lemérni a „nagy cethalat, akitől megőszült a tenger”. Neki Ady Endre ostora tetszett. A költőt és költészetét durván „marcangolókkal”, „darabolók- kal”, „virágdobálókkal”, „koncolókkal” szembefordult. (Az Adyhoz való közelállást jelezte a Televízió számára készített műsora is.) A Petőfi születésnapjára írt verse sem szokványos üdvözlés csupán. Különös látomásban idézi a nagy költő-elődöt, s a végzetes perceket elevenítette fel: „ahol a dárdák és lángok állnak/ medvebundás győzők kezében/ világos vérrel meging a pohár” . . . Ady mellett József Attila jelentett a költőnek legtöbbet, ahogy ezt önvallomásában is megfogalmazta. Egyik elég korai 5 /
