Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 4. szám - Szekér Endre: Nagy László tüze

versében József Attila ötvenedik születésnapját üdvözli: „Az örök hiány köszörűjén” címmel. Az emberi sors tragikuma mellett az örökség felelősségét így fogalmazta meg: „Szép s veszedelmes igazságát / tudni kell egyre szerelmesebben, / tövéből sír a csillagokig / árván a megcsalt szerelem s szellem.” Világosan látja József Attila mestervoltát: „Cammog az idő, de a nemrég / halálba fekvő konok önkéntes / apánk lett” . . . Nagy László később újra megküzd ez élménnyel híres József Attila! című versében. Ismét megméri mesterének tragikus sorsát, kit a „Mindenség summáslegényének” nevez. Megküzd a költő-sors halálos elrendelésével, reményt és segítséget kér Tőle. A Nagy Lajoshoz írott versében az író-sors keserűségéről vall: „Halálig árva és tiszta voltál.” így fogalmazza meg a maga költői példáját is.

Majd szélesedik az önvallató portré-versek köre: megjelenik Szinbdád—Krúdy az évszakok sejtelmes változásai között; búcsút vesz Tamási Árontól, a „megtépett álom-ki- rály”-tól, a,,Seb a cédruson” soraiban idézi Csokonai kráter-sebét, Petőfi dárda-sebét, s József Attila MÁVAG-jegyű árva sebe mellett látja Radnóti golyófüstös tarkó-sebét. Minden halált átél, minden írót-művészt a halál felől közelít meg. A kör szélesedik: látja és érzi Majakovszkij, Dylan Thomas és Kondor sebeit is (Seb a cédruson). Az ítélkező Bartók, az álmokban suhogó Lorca, a Balaton tenger-ragyogását őrző Egry és az el-nem-hamvadó tüzet végakaratul hátrahagyó Ferenczy Béni emlékét őrzi Nagy László.

S nem publicisztikus felületességgel, hanem dantei mélységgel őrizte e kor változásait költészete. Ő ott volt a fényes szellők lobogásakor az indulás lelkesedésével. Majd mint Bori Imre is felfigyelt rá: a dérnek, a télnek képzete mint a rossz közérzet költői kifejezése jelenik meg verseiben az ötvenes évek elején, (pl. Deres majális, Dérütött réten). S ki ne érezné, hogy később korunk nagy változásait ő fogalmazta meg tömör verssorokban: ” S dúlt hitekből kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?” És felejthetetlen képét mindig idézzük: „S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!” S Nagy László vette észre egyik nagy versében, hogy „Búcsúzik a lovacska.” Látja a XX. század „traverz-erdőit”, a „kábeldzsungeleket”, de a képmutató ragadozókat, a szívdöglesztő álorcákat is (Bartók és a ragadozók).

Az irodalomtörténet már régebben tisztán megfogalmazta költészetének vonásait. Kiss Ferenc szerint „ a sok kórtól gyötört modern lírát Nagy László úgy oltotta rá egy elementáris létezésélmény törzsére, hogy ezáltal a szocialista emberség érvényét a kor legirgalmatlanabb kihívásaival szemben tette bizonyossá. Műve nemcsak egy magatartást hitelesít, de a magyar líra legtöbbre képesítő modelljét is új fénybe vonja”. S most, a halál rettenetes, kérlelhetetlen tényével hadd szegezzük szembe Nagy László költészetének élő tüzét, lobogását. Mint Tamás Attila is felhívta a figyelmet a verseiben mindig meglevő küzdés vállalására: „Hogy az ember az élet újra kezdje,/ ha szétzüllött a csillagok kertje.” Ezt a tüzet és ezt a küzdést Tőle tanulhatjuk.

6