Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 3. szám - SZEMLE - Rosonczy Ildikó: Jakó Zsigmond: Írás, könyv, értelmiség (tanulmányok Erdély történetéhez)
évek derekáig az írásos források 95—98%-a a gyakorlati jogi írásbeliség terméke, vagyis oklevél. Az erdélyi kutatónak eddig az időszakig 25— 30 000 oklevélszöveg áll rendelkezésére. A fennmaradt néhány száz kódex nem jön számításba, mivel ezek nem az értelmiség alkotó tevékenységének produktumai, hanem csupán liturgikus szövegek másolatai. A fentiek miatt a világi értelmiséget a latin írásbeliség okleveles ága mögött az írástörténet, oklevéltan, intézmény- történet eredményeire támaszkodva lehetett megragadni. A történetíró vizsgálódásai azt mutatják, hogy a XV. század végére az írás és a latin nyelv egysége felbomlott, s az írásbeliség már szélesebb körre terjedt ki. A továbbiakban a kérdés számunkra az, hogy a XVI. század második felétől az erdélyi fejedelemségben hogyan alakult az értelmiség sorsa, miben tért el, illetve miben volt azonos a magyarországival. Az erdélyi műveltségnek sajátos színezetet adott protestáns jellege. A reformáció térhódítása, majd a református vallás hivatalossá válása megváltoztatta az erdélyi értelmiségi réteget társadalmi hovatartozás tekintetében is. A katolikus egyház javainak szekularizálása (1556) után a papi hivatás az uralkodó osztály tagjai számára nem jelentett vonzerőt. Az új egyházi értelmiség városi és mezővárosi polgárok, elszegényedő nemesek, sőt jobbágyok fiaiból alakult. Ennek kapcsolatai a világi társadalommal éppen eredete és életformája miatt sokkal szorosabbak voltak, mint katolikus elődjéé. Bethlen Gábor 1629-es rendeleté — a protestáns papok utódainak megne- mesítésével — biztosította a nagyarányú átáram- lást a papi rendből a világi értelmiségbe, mivel ezután a jobbágyszármazású pap fiainak nem kellett attól tartaniok, hogy elvesztik kiváltságaikat, ha nem apjuk hivatását folytatják. A protestáns erdélyi fejedelemség Habsburg- ellenes politikája következtében az erdélyi in- tellektualizmus szorosabb szálakkal kötődhetett az európai szellemi mozgalmakat irányító nyugati központokhoz. Az erdélyi diákok a német, majd a harminc éves háború kezdete után a németalföldi és angliai egyetemeket látogatták. A refeudalizálódott erdélyi társadalom azonban a felhalmozódott szellemi tőkét parlagon he- vertette. A kultúra felvirágoztatásának nem kedveztek az állandó háborúk sem. ,,A török veszedelem árnyékában élő Erdély sajátos helyzete . . . a kormányzás vezetőitől elsősorban gyakorlati érzéket és katonai tapasztalatokat kívánt. Ilyen körülmények között a világi értelmiség elitjének a XVII. század elejétől fokozatosan át kellett alakulnia. Feudális elemek lettek benne a hangadók, s ezeknek már mind kisebb töredéke bírt külföldön szerzett korszerű műveltséggel. ,.Elég gondolnunk arra a meg nem értésre, gáncsosko- dásra, kultúra iránti közönyre, amelyben a szellem olyan munkásainak, mint Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós, majd később Benkő József, része volt. A XVIII. században a Habsburg fennhatóság alá került Erdély kapcsolatai az európai haladás központjaival Bécs vám- és cenzúrarendeletei, a külföldi egyetemek látogatásának akadályozása miatt nagyrészt megszakadtak. A felnövekedett művelődéspártoló közönség a maga szűkös lehetőségei között a hazai iskolák könyvtárát igyekezett bővíteni. Szép példája ennek a székelyudvarhelyi kollégiumi könyvtár gyarapodásának története. A könyveiket az iskolai könyvtár számára hagyományozok között megtaláljuk a kollégium tanárait, volt diákjait, a közélettől a birtokára visz- szahúzódott nemest, lelkészeket, de mellettük feltűnnek a főként anyanyelvű irodalmat támogató nemesasszonyok képviselői is. Azok az egyedülálló nagy magángyűjtemények, melyeket főpap, arisztokrata alapítóik (Batthyány Ignác erdélyi püspök, Teleki Sámuel erdélyi udvari kancellár (később — Teleki szavaival — ,,a könyvek szükségében sínylődő haza” rendelkezésére bocsátottak, szintén a XVIII. században keletkeztek. Jakó Zsigmond a kötetben több tanulmányt tett közzé, melyek az erdélyi román kultúra alakulásához nyújtanak fontos adalékokat. Az egyik dolgozatban az első román nyelvű nyomtatott könyvre, a szebeni nyomdából 1544-ben kikerült katekizmusra vonatkozó adatokat gyűjtötte ösz- sze, rendszerezte őket, s ezzel kijelölte a további kutatás irányát is. „A baiázsfalvi nyomda kezdetei” című tanulmány a Hollandiában tanult, kiváló nyomdász Páldi Székely István szerepét világítja meg a román könyvnyomtató műhely felszerelési és felújítási munkálataiban. A szerző á könyvet számadásnak szánta. Számadásnak az őt útjára bocsátó közösség szemében. Mint írja, ítéletet mondani róla a szakemberek, a múlt iránt érdeklődő magyar olvasó- közönség valamint az élő és halott tanítómesterek hívatottak. Ez a tudomány művelői számára nélkülözhetetlen tanulmánykötet példája annak, hogyan kell történelmet írni úgy, hogy a szaktörténészek haszonnal forgathassák, de ugyanakkor a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség is örömét lelje benne. (Kriterion 1976.) ROSONCZY ILDIKÓ 96
