Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 3. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Utassy József: Csillagok árvája
SZEMLE UTASSY JÓZSEF: CSILLAGOK ÁRVÁJA Végtelenül szikár költészet Utassy Józsefé. Hiányzik belőle minden bőbeszédűség. Ritkán szólal meg, akkor is csak néhány versszaknyi terjedelemben. Természetesen senki sem méri „rőffel” a halhatatlanságot, egyetlen költői életmű sem mérhető le „mennyisége” szerint. Mindig a minőség a fontos. És Utassy nagyon igényes költő: csak a magas mércére, az igazi gondolatra, a tökéletes megfogalmazásra figyel. Hiszen „mérni /mérhetetlenséget nem marad más — csak az ének.” Utassy már korábbi kötetében, a Tüzem, lobogóm címűben a dalszerű verset robbanó szenvedéllyel töltötte meg. így vallott a Senki Földjén, forradalmas Márciusokat idézve, a fényért lobogva: hazájáról, szerelméről. Ezek a korábbi témák megmaradtak és továbbfejlődtek. A Csillagok árvája című kötetben újra és újra — a címre is utalva — szól a sohasem feledhető gyermekévekről, apja korai elvesztéséről, anyja özvegységéről, a maga árvaságáról. A „Szemfedő föld” érezteti saját sorsának és a volt szegénységnek azonosulását: „S anyám — kit koldus hazámnak hívok — /mert a megváltó krajcár hiányzik: /kiül a gazdag világ sarkára,/s homlokán sorsom harmonikázik.” A kötet elé két mottót írt a költő. Az egyik a híres Petőfi-idézet; „Szabadság, szerelem /E kettő kell nekem.” A másik pedig Rimbaud-hoz való kötődését jelzi — s a költői magatartás milyenségére utal —: „Mert ÉN —az mindig valaki más." A szabadság—szerelem vonzásában nőtt költővé Utassy. Már a korábbi kötetében is kulcs-szavakként jelentkeznek—néhány más mellett. Évát köszönti egyik versciklusával: „Áve, Éva!” Aszó magánhangzóival való játék egyben túllépés is a játékon: érzelmi lobogás. Néha a mese hagyományos elemeit („hol volt, hol nem volt”) oldja lírává, és a meseelemek mellé fonja a valóság szálait („Csemete férfi voltam még, diák”) a Hófehérke című versében. Máskor az ősi-törzsi költészethez hasonlóan meglepő, olykor groteszkba hajló mozzanattal kozmikussá válik a vers („Egymás hátán a Nap, a Hold és Én”) ,és természetes erotika mellett a derű pillanatait is nyomon követhetjük pl. a Kenderáztatóban („Melle növekvőn majd lecsöppen”). Csupa nyelvi játék, leleményes alliterálás, ötletes hanghatás a szerelmes versekből álló ciklus (pl. Diridon). S itt is felfigyelhetünk Utassy egyik jellegzetes versszerkesztési megoldására: parányi verssorokba tördeli gondolatait, melyek néha (külön kiemelési lehetőség ez!) egy szótagos szavakká szűkülnek. így hangsúlyozza fokozott mértékben pl. a „Te”, az „Ő”, a „szél”, az „ó” szavakat. A szerelem: az emberi magány oldása, az emberi kiteljesedés Utassynak. „A szerelem szélén” sorai a szerelem hevületétől feszülnek, és a haza s a költő-sors kérdőjeleivel teljesedik ki, gazdagodik. A költői hangnem, stílus eredetisége Utassy verseiben részben a különféle stílusrétegek, eredeti szó- kapcsolatok merész egymás mellé illesztésében jelentkezik. Azegyik verssor ezoterikus szépségű jelzős szerkezetétől („csillagi csönd”) nincs mesz- sze egy meglepően eredeti népies kép (,, s tested füvére, én édes párom, kicsapom tíz ujjam legelni.”). Máskor pedig az all iterációkat halmozva — Juhász Gyulától kölcsönözve a két szót: „profán litániát” ír („Szodomából szalajtott asszony”, „holdig hímporos esten”, arkangyal-” hímvesz- szőn harsonázó”), majd a szavak felcserélésének játékos ötletével ér el hatást: „körúti tündér- kedő fillér,/fiilérkedő körúti tündér.” Egyetlen hasonlítás sem teljes értékű. így az sem, hogy a csillagok magányát, árvaságát gyakran idéző Utassy József természeti képei Vajda János végtelenség-igézetét, komor látását juttatják eszünkbe. S nem véletlen az érte, Vajda Jánosért írt verse: Lobogó gyász. Túllép ő is a hagyományos természetlírán. Az évszakok közül mindig az ősz vonzza. A napraforgókat lefejezet- ten, a krumplit felnégyelve látja (Hanyatlásvégi nyár). Máskor az ősz őt vallatja (Hazáig). S ahogy a naplementét figyeli, ahogy mind jobban alko- nyodik, József Attila sorai és saját anya-képe, vonzalma dereng fel: „s hozzádsötétülök, mama! Várj rám.” (Naplemente). Olykor az őszben a halálig vetkőzés, a júdás-idő mozzanata jut eszébe. Utassy soraiban összefonódik a táj, a haza, az anya képe. (Amerre a nap lejár). A versajánlások mindig minden költőre jellemzők. Utassy Petőfi és Rimbaud-mottóval kezdi kötetét. Első kötetében is Petőfit szólította, hívta. Most Szárnyas oltárt fest Rimbaud-nak, s A magánhangzók szonettjének híres sorait építi versébe, új távlatokat adva az ott kifejtett gondolatoknak, meglátásoknak: „Hallod-e zúgni a nyílhegy Á zivatarát az Ú völgyében?!”. Apollinaire „kikericseit” versébe illeszti. Sándor-napra ötlettel teli meleg zsákot visz Weöres Sándornak. Juhász Ferencnek a Mindenség Déva-várát ajánlja Illyés Gyulának a Csendéletet, a Temető ég-ben Váci Mihálytól búcsúzik. A Csillagok árvája — méltón folytatja Utassy szenvedélyes hazafias verseit. Többször visszhangzik verseiben az Ómagyar Mária-siralom gyönyörű alliterálása: „Világ Világa” ... Az egyik versben az elveszett apa képe mellé társul a haza (Világ világa), a másikban szinte szerelmes vallomást intéz hozzá. Ez a vers, a „Magyarország!” a kötet egyik kiemelkedő verse, mely méltón képviseli a költőt a Juhász Ferenc és Pomogáts Béla által szerkesztett Mai magyar költők antológiájában. Neki egyetlen igazi szerelme a Haza, és dédelgetőn, kedveskedve „Szerelem Kápolnavirágának”. „Édes Egyetlenének” nevezi. A sze91
