Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 3. szám - MŰHELY - Páskándl Géza: A nemzeti kérdés metafizikája

bizonyíték: nem szűnhetnek meg az anyanyelvek, mert — mondjuk — a másik háromból kialakult nyelv új anyanyelvvé lesz.

Amikor egy ember megszületik, egyszerre csöppen a meghittbe és az idegenbe. Meghitt: az anyja. Idegen: az anyán-túli. Egész élete azzal telik el, hogy ismerni vágyik az idegent, és ezt — épp a megismerés által — meghitté, bensőségessé akarja tenni. (A mikrovariánsok és a makrovariánsok által megy végbe a világ meghitté tevésének folyamata.) Kezdetben fél az idegentől, de később egyre többet tudván róla: önmaga bensejébe, vagy magához közel engedi, akárha az értés folyamatába az ismeretlen dolgokat analógiákba vonjuk. Ez a meghitt és idegen kettős természetesen nem csupán emberi személyekre vonatkozik. A legelső meghittel, az anyával egyidejűleg jön felém: a nyelv. Tehát a legközelebbi meghitt, anyám után a nyelv. Mi volna természetesebb, hogy mivel olyan régtől sulykolódott belém — a reflexei a legtartósabbak. Későbbi életkorban is minden a Nyelvhez kötődik. Az információ-világ minden ténye. A múlt, a jelen és a jövendő. A történelem, az idő asszociációi. Mi fetisizálnánk-e vajon a nyelvet, vagy pedig azok állnak vallásos alapon, akik a Bábel-mítoszra támaszkodva „büntetésnek” tartják a sok nyelvet, az úrtól elrontott emberi egység szimbólumának? Innen már csak egy lépés, hogy a nyelvek különbözőségére fogjuk a más jellegű ellentmondásokat, meg nem értést. Mi nem fetisizálunk, legfönnebb annyiban, amennyiben maga a valóság is fetisizálja, és amennyiben olykor éppen a fétis-voltában is szükségeltetik. (Például a lírában. De vonatkozik ez azokra az esetekre, korokra is, amikor egyedül kell hordoznia a nemzeti öntudat egész terhét, amikor egyszerre kell történelmi emlékezetnek és mindennapi gyakorlatnak lennie, egyedül kell vállalnia a legvégső képviselő, a végső rezisztens, az utolsó, mindent befogadó Szinekdokhé szerepét.)

Vessük fel egy képzelt „világnyelv” kérdését.

Tegyük föl: lesz majd egységes világnyelv. Ebben nem lenne semmi hiba. Sok szempontból igen jó lenne. Alighogy megteremtődne azonban ez a világnyelv, máris a következőket vennénk észre. 1. Ezt a világnyelvet ki-ki más történelem, más nyelviség, artikulációs bázis, morfológia stb. felől indulva fogadta be. Már itt felvetődnének a dialektus bizonyos lehetőségei. A világnyelv „elrontott” változatai lennének az anyanyelvek. 2. Az egész világ óhatatlanul tartományokra oszlana, ezek pedig óhatatlanul kisebb területi (immár csak adminisztratív) egységekre. Ez a kisebb fejlődéskor újabb forrása lehet a dialektusok kifejlődésének, a bizonyos szintű, fokú különfejlődésnek. Még akkor is, ha a központi információs nyelv viszonylag állandó, változatlan lenne.

3. Az emberek a meghitt szféráját sohasem tudják és akarják kikerülni, amíg van anyjuk, szülővidékük, amíg társaságba járnak, amíg vannak barátaik, testvéreik stb.

4. Az írók sajátos irodalmi stílusa hatna a „tartományi nyelvekre” is. 5. A területi egységen belül az egyetemes szokásoknak, ünnepeknek, öltözködésnek, ízlésnek stb. helyi variánsai alakulnának ki, bizonyos specifikumok. Röviden: az egyetemes világnyelv nem válhat anyanyelvvé, csupán változataiban, mert csak a változat képes a Meghittség őrzésére. 6. A teljesen egyidejű információ lehetetlen. A „késés” illetve „megelőzés” szintén bizonyos árnyalatokhoz, változatokhoz vezetne.

Csak nagyon durván és esetlegesen mondtuk el, és nem is mindent. Szem előtt tartva az integrálódásbeli — kikerülhetetlen — differenciálódást.

Óhatatlanul oda jutunk tehát, hogy a dialektusok, helyi ízléskörök stb. által a fejlődés ismét bizonyos nyelvi, jelrendszerbeli individualizáció felé megy, amely legalábbis területenként változik. íme, a nyelvi-esztétikai nemzet, a kulturális nemzet utópisztikus távlati képe. A feltett egységes „világnyelv” tehát kikerülhetetlenül ismét nyelvekre, de legalábbis nyelvváltozatokra hullna szét. Lehet, hogy para80