Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 3. szám - MŰHELY - Páskándl Géza: A nemzeti kérdés metafizikája
orosz, spanyol, kínai, hindu, japán? Vagy hogy hatalmi kérdés ne merüljön föl, valamelyik kis nép nyelvén? Esetleg — egy holt nyelv feltámasztása? És melyik mond le önként a saját nyelvéről? És hogyan döntik el: netán fegyverekkel? De hiszen mi őszintén békét akarunk, még a Nyelvek Háborúját sem. Éz legfönnebb tudományos fantasztikus regény-téma. Esetleg: „sorsolással” döntik el? Netán: egy új kevert világnyelv, lombik-nyelv, valami eszperantó-féle? Ehhez viszont nem tapadnak történelmi emlékek, árnyalatok, gondolatok, régi vers-töredékek,filozófiák.” így faggattuk útitársunkat. Nem szólt, csak később: „Persze előbb fejleszteni kell a nemzeti kisebbségeket, kulturálisan, gazdaságilag, s csak azután lehet szó arról, hogy egyesüljenek.” Erre mi: „Nem gondolja, hogy túlságos fényűzés lenne egy sajátos kultúrát kifejleszteni, hogy azután amúgy is feloldjuk valami másban. Nem lenne egyszerűbb mindjárt az egyetemessel kezdeni? Mire való akkor a rengeteg energia, pénz, amit a fejlődésre fordítok?” Erre ismét nem válaszolt. Útitársunk egy ön-és főként közveszélyes, türelmetlen személy benyomását keltette. Olyan egyén benyomását, aki hajlamos visszaélni a nemzetköziség elvével is, csakhogy saját burkolt céljait érvényre juttassa, aki saját pillanatnyi és távlati érdekei szerint értelmezi az internacionalizmus egészségesen szigorú normáit, mintegy „részrehajló nemzetköziséggé” degradálva. Eszébe juttattuk (nem valószínű, hogy ismerte): Lenin nagyon távoli időbe helyezte annak a folyamatnak a végét, amely bizonyos népek, népcsoportok egyesüléséhez vezet, mondván, hogy a nemzeti különbségek „igenigen sokáig fennmaradnak még a proletárdiktatúra világméretű megteremtését követő időkben is.” Nos: útitársunk a Lenin szerint még a proletárdiktatúra világméretű győzelme után is nagyon sokáig fennmaradó bizonyos különbségek eltűnését akarta türelmetlenül siettetni, és a távolit kívánta áthozni a proletárdiktatúra részleges győzelmének korszakába. Útitársunk arról is megfeledkezett, hogy a marxisták a történelemben mindig lehetséges asszimilációnak két típusát különböztetik meg: az erőszakost és a természetest: ez az utóbbi és minden esetben csakis ez a haladó jellegű. Ezt maga Lenin jelentette ki. Már pedig, ha egy kultúrát, egy nyelviséget a szocializmus — áldozatosan — nagy fejlődéshez segít — innen az áttérés valami másra semmiképp sem mehet végbe természetes úton. Az anyanyelvek halála? Lehetséges-e egységes „világnyelv”? Hajózzunk egy kissé utópisztikus távolokba, már-már a tudományos fantasztikum kontinensei felé. Gondolatmenetünkből — úgy véljük — világosan kiderült: a politikai nemzetek eltűnnek, hiszen a politikai nemzetet elsősorban az osztályellentétek, a nemzetek közötti — szintén osztály-jellegű — érdekellentétek tartják fönt. Logikus, hogy az osztály nélküli társadalom világában erről többé nem lesz szó. A világnak azonban nem szűnik meg a történelme, a tájföldrajza. Ez a történelem pedig nemcsak egyetemes lesz, hanem regionális is: területi, övezeti, körzeti és így tovább. Ezek (menjünk az utópisztikus régiókba) az övezeti stb. történelmek pedig óhatatlanul fejletten és nagyban módosítva „utánozzák” majd a kulturális nemzetek történelmét. A legfontosabb ilyen összefüggésben talán a nyelvről beszélni. Hiszen tanulmányunk elején — jó értelmű — metafizikai kérdésfelvetést ígértünk. Megszűnnének-e az etnikai és nyelvi keveredések és új színárnyalatok? Bizonyos, hogy nem. De éppen ez a 79
