Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 3. szám - MŰHELY - Páskándl Géza: A nemzeti kérdés metafizikája
és van a nemzeti öntudata, a nemzet-tudata. A társadatmi-gazdasági-politikai fejSődésnek megfelelő szinten. Tudjuk, hogy a nyelvi összetartozás érzése megelőzi a nemzettudatot, ezért ez az összetartozás azoknak a lelki kohéziós ereje, akik egy konvencionális jelrendszeren belül gondolkodnak, cserélik ki információikat, fejezik és teljesítik ki szellemi-lelki önmagukat. Ezért a nyelvi nemzet tudata túléli a többi aspektusokat; az megint más, hogy némiképp tükrözi is azokat, azok részeit magában hordozza, emlékezik azokra, hisz nem a többi aspektustól függetlenül jött létre. Mint már másutt is mondottuk, a természetes nemzeti érzés nemcsak hogy nem zárja ki az internacionalizmust, hanem egyenesen feltételezi. Hogy miért? Egyszerű. A mások hagyományait azért becsülöm, mert tudom, milyen értékes számomra az enyém. Azáltal, hogy szeretem a saját anyámat — el tudom képzelni, hogy a másik, tőlem idegen embernek ugyanazt jelenti az anyja, mint nekem az enyém. így alakulhat ki például az anyakultusz. Általános anya-kuítusz sohasem jöhetett volna létre, ha csak egy-egy anya szerette volna gyermekét, és csak egy-egy gyermek szerette volna az anyját. De mert ez a tapasztalat felismerten általános, létrejöhetett az említett kultusz. Csak, ami számomra is természetes és jó, és a másik számára is az, válhat erőszak nélkül (önkéntesen) egy közös kultusz alapjává. Ugyanakkor a nemzetköziség érzése éppolyan természetes és pozitív emberi érzés, mint a józan nemzeti öntudat, a nemzeti összetartozás érzése. Ha a nemzeti öntudat mimézisz (utánzás) tárgyává teszi a családi összetartozás érzését, akkor a nemzetköziség a barátság, jószomszédság vagy a másik nem iránti vonzalom gyermekkori érzését teszi mimézisz (utánzás) tárgyává. A valakihez és valakikhez való bensőségesebb tartozás mint kikerülhetetlen emberi igény jelentkezik. Minél kellemesebbek kezdeti kapcsolataim — annál inkább erősek lesznek későbbi „utánzásaim” is. Utánozni csak azt akarom, ami kellemes vagy annak vélt. Ilyen mikro- és makrovariánsokból állnak társadalmi (közösség iránti) érzelmeink; ezt ma már nem nehéz belátnunk. Óvakodnunk kell tehát minden merevségtől, vulgarizálástói és a nemzeti kérdésben mindent árnyaltan továbbgondolnunk muszáj a világtörténelem új helyzeteinek megfelelően. Egyre pontosabban körülírni a nyílt és a burkolt asszimilációs törekvéseket, újra és újra megállapítani a természetes (jogos) és az erőszakos (törvénytelen) asszimiláció határvonalait, feltételeit, ellenőrző norma-rendszerét. Erre egyedül a marxizmus-leninizmus vállalkozhat, mert számára a nemzetiségi probléma megoldása nem taktikai, hanem stratégiai kérdés. A türelmetlenség, az „idő előrehozása” mint járhatatlan ön- és közveszélyes út Életünk folyamán sok emberrel volt alkalmunk a nemzetiségi kérdéskörről beszélgetni. Egyik legérdekesebb régebbi beszélgetésünk utazás közben zajlott le egy nemzetközi gyorsvonaton. Szembenülő útitársunk szóba elegyedett velünk, s végül valami módon ez a kérdés is napirendre került. Útitársunk azzal kezdte, hogy szerinte a végső, de nem távoli cél csak az lehet, hogy a nemzeti kisebbség egyesüljön a többséggel, s együtt alkossák a „dolgozó népet”. Erre szerényen megkérdeztük: no és az így kialakult dolgozó népeket hogyan fogják nevezni, talán úgy, hogy „egyes számú dolgozó nép”, „kettes számú dolgozó nép” stb. „Lényegtelen kérdés” — legyintett útitársunk. „Mégis az egész dolgozó nép ilyen formában melyik nemzet vagy nemzetiség nevét fogja viselni? Vagy új nevet?” Erre nem válaszolt. „És melyik dolgozó nép nyelvén fognak beszélni? Angol, francia, német, 78
