Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 3. szám - MŰHELY - Páskándl Géza: A nemzeti kérdés metafizikája

statikus. Ezután a születő kapitalizmus, egy új osztály, a burzsoázia új társadalmi formációkat teremtve ismét megnyitja a nemzet új alkotó forrásait. A kérdés tehát politikai-társadalmi és nem biológiai-civilizációs természetű (elsősorban). Korunkban a szocializmus nyitja meg a minden eddiginél nagyobb és tartósabb alkotóperspektívákat. Ezekben a perspektívákban a szocialista nemzeti fejlődésnek is hatalmas szerep jut. Mert az emberiség egyik legnagyobb alkotói forrása maga a nemzet, a nyelviségek, a kultúrák sokfélesége, változatossága.

A nemzet és a nemzetiség fogalmának aspektusairól

Amikor mi, marxista műveltségű és meggyőződésű emberek ezt a történelmileg logikus mondatot kiejtjük: „a burzsoá nemzet megszűnik” stb. — csak ritkán jut eszünkbe, hogy itt tulajdonképpen a „politikai nemzet” fogalmát használjuk. Hányféle megvilágítása lehetséges a nemzet fogalmának? Bizonyosan sokkal több, mint ameny- nyit itt most megemlítünk, de legalább három mindenképpen van. Ha Marx és Engels műveit nézzük, mindenekelőtt a nemzet politikai fogalmával találkozunk. Magában a Kommunista Kiáltványban, e halhatatlan és beláthatatlan hatású alapműben is azt vehetjük észre, hogy végig a politikai nemzetről van szó, a nemzet politikai megvilágításáról, fogalmáról. Ebben azt olvashatjuk többek között, hogy „a munkásoknak nincs hazájuk”, egyből világos, hogy itt politikai hazáról van szó, arról a hazáról, amely jogokat ád, illetve nem ád, amelyben a hatalom meghatározott osztályé vagy osztályoké, rétegeké, csoportoké stb. Az is világos, hogy ez a politikai haza alárendelt fogalma a politikai nemzet fogalmának, és valahonnan ama Ubi bene ibi patria (a haza ott van, ahol a jog, a jó, a javak is vannak) felfogás forrásvidékéről jön. Ezt az észjárást visszhangozza Petőfi is, amikor azt mondja, hogy „békét a világnak”, „de nem zsarnok kézből”, hanem: „békét csupán a Szabadság, Felszentelt kezéből”. Tehát nem akármilyen haza kell, nem akármilyen béke, hanem meghatározott, mégpedig politikailag, jogilag, hatalmilag meghatározott. Nem elvont, hanem konkrét, nem általános, hanem időben, térben, történelmileg, nyelvileg, földrajzilag jól elhelyezett. Amikor a marxizmus abból indul ki, hogy nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom — tulajdonképpen egy roppant reális, ésszerű dolgot fogalmaz meg. Aki elnyomja a másikat, minden erejét, szellemit és egyebet erre kell, hogy koncentrálja. Továbbá: állandóan félnie kell, hogy az elnyomott ellene támad, és ő kerül felülre. Fichte írja etikai előadásaiban: „Rousseau mondja: sok ember mások urának tartja magát, holott még náluk is inkább rab: sokkal helyesebben is mondhatta volna: mindenki, aki mások urának tartja magát, maga is rab ... Csak az szabad, aki maga körül mindent szabaddá akar tenni ...”

Hogy ez a kisebbség pszichológiája (még megírandó!) szempontjából is mennyire igaz, erre is mondjunk néhány dolgot.

A nemzetiségi, kisebbségi psziché, éppen mert a többségi létezés közepette van mégis bizonyos kívülállást is jelent. Gyakran jellemzi a viszonylagosság érzete, a komikum, az irónia, az abszurd, a groteszk iránti érzékenység. A nemzetiségi, a kisebbségi az egyik kultúra szemével néz, de a másik, a többségi kultúra hasznos ismeretében. Valamiben benne is, alatta is vagyunk, de fölé is emelkedünk. Kisebbségi distancia. A kizsákmányoló társadalmakban a nemzeti kisebbségi „birtokon kívüli”, ő a kívülálló, de a konzekvenciákat — általában — végül mégis úgy kell viselnie, mint a „birtokon belüli” többségnek. Ez sajátos létérzést ad a szkepszistől a fojtogató tragikumig, de bizonyos fölényérzetig is. (Önvédelmi fölényérzet.)

Egy kis darab — bizonyos szempontból — idegen bőr bevarrva a nagy felületű egy75