Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 3. szám - MŰHELY - Páskándl Géza: A nemzeti kérdés metafizikája
forradalom” c. alapvető munkájában az állam elnyomó funkcióinak majdani megszűnéséről beszél, Marxékból kiindulva, joggal és meggyőzően. Nos: ahogyan az állam köz- igazgatási (s egyéb békés szervezői) funkciói megmaradnak — ugyanúgy kell gondolnunk a nemzeti létezés módosult formában jelentkező perspektíváira is. Például a több anyanyelvre, kultúrára. Mindig voltak s lesznek bizonyos individualizált közösségek, amelyek ebben-abban különböznek más, szintén individualizált közösségektől. Nemcsak az azonosság, a hasonlóság, hanem a pozitív különbözőség, a sajátosság is a fejlődés lendítője. Ezek a különbségek tehát akkorra már megszűnnek egymást kizáró vagy kizárni akaró különbségek lenni, kiegészítő (komplementer) jellegűvé válnak, mint ahogy az antagonisztikus társadalom ellentmondásainak helyét is átveszik a jóindulatú ellentétek, megszületik a polemikus társadalom modellje, amelyben a bírálat és önbírálat, a természet, az univerzum emberileg hasznosítható meghódításáért vívott harc, az egyéniség sokoldalú fejlődéséért való igyekezet stb. lesznek a lendítő erők. Nemcsak nem bölcs dolog tehát a kérdéseket türelmetlenül előrehozni, de ön- és közveszélyes is lehet. Valóban: hogy is nézne az ki, ha egy gyermeknek a felnőtt máris a majdani haláláról kezdene beszélni? Még ki sem élte ifjú kora, érett kora alkotói lázát — máris az elmúlás gondolata fegyverezné le. Ha egy alig ébredező nemzeti öntudatúnak azonnal arról beszélnénk, hogy a nemzete majd megszűnik — minden bizonnyal elfordulna tőlünk. Esetleg: a burzsoázia felé tekintene: az milyen perspektívákat kínál. Az imperialista ideológia már pedig beáramlikaz értelmezhetőség résein, és mindennel demagóg módon manipulál. Mindezért nem szűnik a nemzeti kérdés marxista elméletének, gyakorlatának állandó árnyalatosabbá tétele. Ebben a nagy munkában példás a kiváló szovjet néprajztudomány, etnológia, etnográfia és szociológia. Nagy segítségünkre van saját hagyományunk, elméletünk és gyakorlatunk és testvéri szomszédaink hagyományai, elmélete és gyakorlata. Azért is világtörténelmi jelentőségű ügy ma a nemzeti kérdés (mely az osztályharchoz szorosan kapcsolódó, attól el nem választható), mert a történelmi fejlődés világosan mutatja: a nemzeti fejlődés bizonyos szakaszait nem lehet átugorni. Régi mondás: ha a természetet kiteszed az ajtón — bemászik az ablakon. (Freudék erre az ősi mondásra pszichológiai magyarázatrendszert alapoztak). Amit kezdetben elaltatsz magadban, az később úgyis felébred valamilyen formában. Majdnem olyan ez, mint az az ember, aki ötvenéves korában jön rá, hogy ifjúságában az élet legtermészetesebb örömeiről kénytelen volt lemondani. Bizonyosan — ereje, tehetsége szerint — mindent görcsösen igyekszik majd pótolni, megkésve, immár őszülő fejjel. Míg ha idejében megkapta volna — most éppen az öregség higgadt harmóniájára törekedne. Inkább a költői képet használtunk itt, szó sincs a népek, „nemzetek elöregedéséről”: vannak nagy, közepes és kis népek, nemzetek, amelyek noha régiek, mégis a művészet, a tudomány, a filozófia, a társadalomalkotás új, nagy eredményeivel büszkélkedhetnek. Ezek a születő új értékek tehát nem a biológiai elöregedéstől, sokkal inkább bizonyos kizsákmányoló társadalmi rendszerek „elöregedésétől” és a társadalmi megifjodástól függenek. Tehát a burzsoá nemzet „elfáradásáról” lehet szó, amely végleges. A Spengler-féle „életfilozófia” nem alkalmas ezeknek a jelenségeknek a tárgyilagos magyarázatára. Itt főként arról van szó, hogy bizonyos társadalmi struktúrák (pl. bizonyos osztálytársadalmak) nem alkalmasak arra, hogy felszabadítsák az emberekben az alkotó energiákat. A kiüresedett, gépies, fáradt, régi és szűk forma rátelepszik az elevenen duzzadó új tartalomra. A feudalizmus annak idején kezdi megcsontosítani a lendületet, eldugaszolni a kultúra, a szellem erőforrásait. A dinamikust nyomja a 74
