Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Zám Tibor: Bormelléki zsiványságok (7. rész: Még mindig a szeszszindikátusról)
rolyné, aki közben asszony s anya lett. Vígh, mint szülő, azt mondja, hogy a leány nem akart továbbtanulni, és ő gondoskodni kívánt a jövőjéről. „Igyekeztem valami olyan dolgot a kezébe adni, amihez kedve van, s amit szívesen csinál.” A következő darab vásárolt szőlőt tehát a nevére íratta. BÍRÓ: A lánya nem volt állásban? VÍGH: De. BÍRÓ: Hol volt állásban? VÍGH: A Technoimpexnél. BÍRÓ: Hány éves korától? VÍGH: Tizenkilenc éves korától. BÍRÓ: Addig iskolába járt? VÍGH: Igen. Rejtély, hogy B. Károlynénak mikor volt ideje szőlőt művelni, s az is vitatható, hogy kedve lett volna ahhoz. Annyit valószínűleg tudott, hogy a metszőollót kezelni sokkal nehezebb, mint a golyóstollat. Vígh Antalnak azonban tanúja van e feltevés megdöntésére. Látta B.-nét meg a húgát a szőlőben dolgozni. „Még feltűnő is volt a faluban, hogy a pesti lányok a trakto'rt vezetik.” (Szerencséjük, hogy a körzeti rendőrnek nem tűnt fel.) Az pedig csoda, hogy Vígh Antal hagyta a leányait traktorozni, ami nem éppen veszélytelen szórakozás annak, aki nem ért a géphez. Arról nem beszél a tanú, hogy volt-e a lányok fején pirospettyes kendő, mint az 50-es évek feminin traktorosainak. A harmadik partner K. Alfonz, egy pesti pincérfiú, a nagyobbik Vígh-lány kiszemelt jövendőbelije. Az apa nem ellenezte volna a partit, ami egy régi filmsláger szövegével „túl szép ahhoz, hogy így igaz legyen”. A frigy nem is jött létre, de a szakítást nem követte harag. Az bizonyos, hogy K. Alfonz együtt dolgozott a vendéglátóiparban leendő anyósával. Az is bizonyos, hogy Vígh Antal kishaszonbérleti szerződést kötött a fiúval; adóívet váltott részére, bort adott le a nevére. Alfonznak csak a keze írását kellett adnia a meghatalmazáshoz, hogy a leadott borért-mustért járó pénzt kifizessék a tulajnak. Vígh úr korrekt volt: minden alkalommal 2 000 Ft-tal honorálta K. Alfonz aláírását. Ilyen az üzlet. Majdani vejére az üzletemberi erény kevésbé volt jellemző. Ügyészi kérdésre ugyanis elmondta, hogy a nyomozás megindulása után Víghné rá akarta beszélni: vallja, vállalja, hogy ő művelte a szőlőt. Ezt nem teszi. „Abban vagyok bűnös — mondja —, hogy nem bontottam fel a szerződést, amikor Vígh T-vel a kapcsolatom megszakadt.” A negyedik partnerrel való nexus még az előbbieknél is talányosabb. A zavaros szövegeikből olyasmi derül ki, hogy J. Antal Vígh úr állandó munkása, mindenese volt. Rendelkeznie kellett azonban valamennyi földterülettel, mert minden évben mustbejelentést tett, és ki is vetették rá a boradót. Ennek nem mond ellent, — legalábbis Bormelléken nem —, hogy termését szőlőként adta el Vígh Antalnak, ugyanakkor annyi mustot jelentett be, amennyit munkaadója kívánt. A lényeg, hogy Vígh Antal J. adóívén is legalizálja és értékesíti hamisítványait. Ez rendszeresen megtörténik, a nyomozás közeledtével azonban a történet kétféle folytatásából választhat az olvasó. Az egyik változat: az 1975. november 25-i borleadásból visszamaradó 30 000 forintot Vígh nem kéri el J-től: ez a díja annak, hogy J. vállalja magáénak a nevére leadott tételeket. J. elteszi a pénzt, de nem állja a szavát. A másik változatot Vígh Antal rögtönzi. Kölcsön fejében adta J-nek a 30 ezret, de az nem adta vissza. ÜGYÉSZ: Indított pert? VÍGH: Nem, mert a felesége megígérte, hogy az első adandó alkalommal vissza kapom a pénzt. ÜGYÉSZ: De máig sem kapta vissza! VÍGH: (bizonytalanul): Igen tisztességes család egyébként, csak ... 55
