Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Zám Tibor: Bormelléki zsiványságok (7. rész: Még mindig a szeszszindikátusról)
ről beszélek. Lehetséges, hogy a választóvonal meghúzásában olykor tévedek, de igyekszem a vádlottak javára tévedni. Idézek egy termelőt: „Mi függetlenek vagyunk tőlük (Szőke Nagytól, ifj. Kukucskától és társaiktól), ezért azt szeretnénk, ha elkülönítenének bennünket. Jó páran vagyunk mi ilyenek.” Miközben a maffia vezéregyéniségeinek gyóntatása folyik, atermelők töprengenek, és hamar felismerik védekezésük célját: azt, hogy ne bizonyíthassák rájuk acukrozástés a vizezést. A legtöbb termelő úgy védekezik, hogy nagyobb terület művelését mondja a bíróságnak, mint amennyi a nyomozati jegyzőkönyvben van. E manőver célja főleg a vizezés vádjának elhárítása; a meg nem termett és értékesített mustot és bort területtel igyekeznek lefedezni. A kihallgatás nagyobbik fele gyakran azzal teltei, hogy tisztázódjék: ki mekkora területen termelt szőlőt 1973-ban, 1974-ben, 1975-ben. Azután jönnek a tagadások. A bíró minden egyes leadott tételre rákérdez. A cukrozást illető dialógusok meglehetősen egyformák, unalmasak. Alább egy 1974-es évjáratú 12 mali- gánfok feletti (!) borról van szó. BÍRÓ: így termett? VÁDLOTT: így. BÍRÓ: Nem cukrozott? VÁDLOTT: Nem. BÍRÓ: Nem hamisított, nem vizezett? VÁDLOTT: Nem. Ez a termelő akinek a ,,nem”-jeit idéztük, nem próbált okosabb lenni a többinél. Beismeri, hogy 88,5 hl bort eltitkolt. Ezt a manővert valószínűleg azért találta ki, mert úgy gondolta, hogy az adócsalás jogi megítélése enyhébb, mint a csalásé; ha pedig két rossz közt választhat az ember, természetes, hogy a kisebbik rosszat választja. Többen szőlő- és mustvásárlásokkal próbálják igazolni leadott must- és bortételeik valódiságát. Többnyire ügyetlenül. „Vásároltam szőlőt, de nem tudom kiktől, mert csak úgy odahozták.” Még a „nem láttam senkit, nem tudok semmit” felfogásban védekező juhászborász Gubán Jánosnak is eszébe ötlik, hogy volt a falujában egy bevándorolt juhász, aki egy közlekedési rendőr szőlejét művelte. Ánnak a szőlőnek vette ő meg a fehérét. Gyulai István egy tétel borról azt vallja, hogy nem az ő termése volt, vásárolta. BÍRÓ: Kitől vette? GYULAI: B. Pál számszédomtól vettem. BÍRÓ: Az élő személy? GYULAI: Sajnos, meghalt. Azért nem említettem a rendőrségi eljárás során sem. Az 1973—74-es felvásárlási árak olyanok voltak, hogy a termelő többet kapott a szőlőért, mintha mustként vagy borként adta volna el. „Miért nem szőlőként értékesítette termését, hiszen több pénzt kapott volna?” — kérdezi a szakértő, amire a termelők nem tudnak válaszolni. Nem is tudhatnak, hiszen az alapanyag gyenge volt; csak a cukorral feljavított félkész termék vált magas fokúvá, amelyet azonban már semmiféleképpen nem lehetett visszavarázsolni szőlővé. A mustváltozat ugyanazon szőlőfajtánál mindig magasabb: gyakran 3—7 fokos eltérés is van. „Ezt mivel tetszik magyarázni?” — kérdezi a szakértő, „Azzal — mondja a termelő —, hogy a szőlőből az átvevőhelyen összekapkodnak néhány maréknyi éretlen fürtöt, s azt nyomkodják ki. Annak a levét mérik: azért alacsonyabb a cukorfok.” A valóság az, hogy a szőlőbe a természetfelelős lőtte bele a cukrot, a mustba pedig a termelő. A pincemesterek szeretnék elhitetni a bírósággal, hogy a termelők mindig a gyengébb minőségű szőlőiket adják le nyersanyagként. Ez is mese: a termelő vagy szőlőt, vagy félkész, illetve készterméket értékesít. A pernek csak egyetlen vádlottja mondta, hogy szőlőt adott el. Ez a gyakorlat a profikra általában nem jellemző, csak az amatőrökre, akik kicsiben foglalkoznak szőlővel; akiknek eszközeik, felszerelésük sincs a borászkodáshoz. A termelők töme51
