Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Zám Tibor: Bormelléki zsiványságok (7. rész: Még mindig a szeszszindikátusról)

Együtt az árral

Végiggondolva a borpert, azt kell mondanom, hogy a borhamisítással megvádolt szakszövetkezeti és szövetkezeti tagok együttesen sem voltak annyira a borcsaták pergőtüzében, mint a borászok és pincemesterek. A dolog természetéből adódóan a termelők vétkei is az ő fejükre hullottak vissza, hiszen ők vették át a hamisítványokat. Egy-egy részletkérdésben már felidéztük a csatákat, amelyeket az ügyész, a bíró, a szakértő folytatott delikvenseikkel; amikor mégis őróluk írunk először, azért tesszük, mert arról még nem volt szó, hogy pozíciójuk miatt személyük több, egymással ellentétes érdek ütközőpontjában áll.

Idézet a vádiratból: „Alapvetően az átvevő pincemestereken múlott, hogy mennyi hamis vagy hamisított mustot és bort vettek át a felvásárlást végző szakszövetkezetek, szövetkezetek és állami gazdaságok. A borászok és pincemesterek közötti bűnös kapcsolat a hamisítványok átvétele érdekében nem elszigetelt jelenség. A pincemesterek közreműködése és segítsége nélkül hamis vagy hamisított must és bor átvételére, forgalomba hozatalára csak elenyésző mértékben kerülhet sor.”

Az állásfoglalás általános érvényű és rendkívül szigorú. A bortörvény szellemében ortodox módon fogva föl az államérdeket, csupán a pincemesterek, borátvevők felelősségére koncentrál. E rideg, kizárólagos és teljességet vindikáló felfogás az első példája annak, hogy a borügyek jogi oldalról történő közelítése n em fogadható el kritikátlanul.

Hogy a cukor mustba keverése törvénysértés, azt minden termelő tudja, de azt is tudja, hogy ebből haszna származik. A haszon mint gazdálkodási cél az anyag olcsósága miatt törvényszerűen realizálható: erősebb, mint a jogi tilalom. Alig hiszem, hogy volna Bormelléken egyetlen pincemester, aki minden felcukrozott mustot, vagy az évjáratra s a fajtára nem jellemző, a valóságos termésnél magasabb maligánfokos bort vissza merne utasítani. A felkínált áruk mögött a termelők tömegeinek jól felfogott gazdasági érdeke és ereje húzódik meg. A pincemester személye nem ellensúlyozhat sem termelői érdekeket, még kevésbé gazdasági törvényeket. Olyan ez, mintha azt kívánnánk a bolhától, hogy az elefánttal libikókázzon. Ha továbbgondoljuk az ügyészi okfejtést, miszerint alapvetően a pincemesterek az okai annak, hogy milyen mennyiségű borhamisítvány kerül forgalomba, akkor roppant egyszerű volna a hamisítások minimumra való csökkentése, hiszen pár száz vagy pár ezer speciális képzettségű középkádert kellene megregulázni. Ezt az állam minden nehézség és kockázat nélkül megtehetné. Sajnos, a dolog nem ilyen egyszerű. Ha még tovább gondolkodunk, rájövünk arra, hogy a termelők törekvése találkozik a szakszövetkezet, és általában a felvásárló pincészetek érdekeivel. A haszna ezeknek is egyenesen arányos a „több” meg a „jobb” számtani összegével; következésképp az eladó és a vevő érdekazonossága na- gyon-nagyon behatárolja a pincemester cselekvési szabadságát. A bortörvényhez való egyszerű ragaszkodása miatt a borász saját munkaadójával is szembekerülne; egész biztos, hogy talpára kötnék az útilaput, de az is nagyon valószínű, hogy a szeszszindikátus egyszer s mindenkorra távol tartaná azon helyektől, ahol a must és a bor valódiságáról döntenek. A borért folyó nagy versenyfutásban agáncsoskodó pincemesternek nincs helye a pályán, ha hosszú életű akar lenni a földön. Talán még a rendőrségnek is dolga akadna a következetes gáncsoskodás miatt: esetleg meg kellene keresnie, a szigorú pincemester hátában talált kés gazdáját. Különben pedig gáncsoskodásával a borász saját maga alatt is fűrészelné a fát: ti. akkor kap prémiumot, ha teljesíti a felvásárlási tervet. A pincemester, a borász hivatalból tagja a szeszszindikátusnak. Ha minden hamisítás azonnali kimutatására alkalmas laboratóriuma volna, akkor sem cselekedhetnék a bortörvény kívánalmai szerint. Technikai eszközökkel lehetséges a meg nem engedett borászati eljárások konstatálása, de nem ellensúlyozhatok a köz47