Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 3. szám - Pavlovits Miklós: „Aigisztosz” (Elektra-variáció)
rendesen fogni velük . . . Mit gondolsz, csak nem rossz előjel? ÖREG: Nem tudom. AIGISZTOSZ: Ugye nem hiszed, hogy őrült lesz! Ugye nem hiszed, hogy ez az ostoba isteni átok megváltoztathatatlan ... Ha kielégül- het a koronával, elnyugszanak gyilkos indulatai . . . mondd, hogy igazam van! ÖREG: Igazad van. AIGISZTOSZ: Fegyverkezhetnék, gyilkolhatnék, játszva tőrbecsalhatnám! Ezt neki is tudnia kell! A határtól idáig már sokszor eltehettem volna láb alól. De megoldanám ezzel a kérdést? Nem lehet kiirtani mindenkit. . . Neki viszont így nincs oka a gyilkolásra. Mondd, hogy így van, nem lehet másképpen! Mondd öreg, megértem már a halálra?... ÖREG: Azt csak Zeusz tudja. AIGISZTOSZ: Szeretek élni, még ha kevés sikerrel is teszem. ÖREG: Más is így van vele. Ismertem egy öreg koldust, aki minden reggel hangosan hívta a halált, hogy jöjjön és vessen véget nyomorúságos életének. Könyörgött neki, szidta, gyalázta. Az pedig nem törődött a szerencsétlennel. A gyerekeknek nagyon tetszett az öreg civódása az elmúlással. Egyszer két su- hanc kővel dobálta meg szegényt. Egy nagyobb kavics halántékon is találta, megtántorodott, majd lehuppant a földre. A fiúk rémülten futottak oda hozzá. Az meg, amint lábra állították, üvölteni kezdett, és hétszeresen megátkozta őket, hogy az életére törtek . . . Hát így vagyunk a halállal . . . AIGISZTOSZ: És Atreusz miként volt? Emlékszel őrá is? ÖREG: Igen, emlékszem. AIGISZTOSZ: Úgy mint én, pontosan? ÖREG: Nekem már fáradt az emlékezetem. AIGISZTOSZ: Én nem tudom elfelejteni. Gyakorta magam előtt látom, hallom éles rikácsolását. Hány éves lehettem? ÖREG: A tizenötöt töltötted be. AIGISZTOSZ: Aljasság egy gyerekkel ilyet művelni. Apám már csak ezért is megérdemelte végzetét. ÖREG: Király fia voltál. Erős kezű uralkodót akart nevelni belőled. AIGISZTOSZ: Nem . . . Az átok vitte rá. ÖREG: Az átok? Miért? AIGISZTOSZ: Mert ő már nyakig benne volt. Ezért rántott bele engem is. Vagy csak egyszerűen gonoszságból . . . ÖREG: Lehet, hogy nem így akarta. AIGISZTOSZ: Mindent kiszámított előre. Csak játékkardom volt. . . ÖREG: Én élesítettem ki előző nap este. Sokáig csiszoltam. AIGISZTOSZ: A harcba nem engedett. Egész nap dúlt az ostrom, a várkapu délután szakadt be. Te csak azután jöttél értem a táborba. ÖREG: Azt kérdezted: most már mehetek? AIGISZTOSZ: Nem csatába vittél. Már csak a gyilkolás maradt. ÖREG: Szívesen jöttél .. . AIGISZTOSZ: Apám itt várt rám ezen a teraszon. Azt kérdezte tőlem, éles-e a kardom . .. ÖREG: Azt válaszoltad, amit mondanod kellett. AIGISZTOSZ: A szeme... Zöld volt, hideg és mohó. Ragadozó-szem. ÖREG: Megparancsolta, hogy foglald el a trónt. Ha kell, erőszak árán is. AIGISZTOSZ: Meg az a másik, odabenn Át- reusz, Apám testvére . . . testvéreim gyilkosa .. . Ott volt egyedül a teremben ... A trónszékben kuporgott. . . Onnan pislogott rám véraláfutásos szemével . .. rondán, aszottan, öregen . . . ÖREG: A palotát körülvették a katonák. Már mindenkit leöldöstek, téged nem fenyegetett veszély. AIGISZTOSZ: És hebegett. . . Mintha imát mormolna vagy átkot. . . Nem értettem egyetlen szavát sem. ÖREG: Mögötted álltam, hogy megvédjetek, ha kell. AIGISZTOSZ: Nem volt hajlandó elpucolni! Elmenekülhetett volna, hiszen volt rá ideje. ÖREG: Meg is leptél, amikor rákiáltottál: „Fuss, hord el az irhádat!” Olyan izgatott voltál, mint én, az első csatában . . . AIGISZTOSZ: Az a nyomorult meg behúzta a fejét hegyes vállai közé és csak motyogott. Ki kellett lökni a trónból! ÖREG: Én megpróbáltam. AIGISZTOSZ: (Szinte látja a jelenetet maga előtt.) De az, mint egy pióca, úgy tapadt a székhez. Keze, lába, háta szinte hozzánőtt! Jajgat, sikoltozik, de nem mozdul . . . ÖREG: Te meg csak hadonásztál azzal a rövid gyerekkardoddal és üvöltöztél: mentsd azt a szaros életedet! AIGISZTOSZ: Elönti az agyamat a forróság. Megragadom . . . birkózók vele, a testtelen- nel .. . arcom előtt az arca, belém liheg, nyáladzik, de ki nem mozdul abból az átkozott trónból .. . ÖREG: A trón megbillent és ... AIGISZTOSZ: Esküszöm nem tudom, hogyan szaladt bele a kardom!... Éreztem, hogy dől, elrántott majdnem engem is. Hátraléptem és látom, a földön fekszik és a nyakából fröcsköl a vér. A szőnyegről egészen kiteke- redett fejjel nézett vissza rám, arca vörös tócsában. És elvigyorodott fogatlan, üres szájával. Azt hörögte: Na végre Aigisztosz, na végre . . . Mintha . . . Mintha mindeddig csak erre várt volna, hogy ezt mondhassa, nyomorult vigyorgással: Na végre Aigisztosz, na végre! . . . Azóta nem bírom a vér látványát sem elviselni . . . ÖREG: Nem katonának születtél. Vannak ilyenek. 25
