Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Zám Tibor: Bormelléki zsiványságok (6. rész A szesz-szindikátus utcáiban)

fokúak, mint a történelmi borvidékek szoléi. „Javításukhoz” tehát több cukor kelletik, és használtatik föl. Abban az ominózus évben (1974) a cukrozható mustmennyiség Bács-Kiskunban háromnegyede volt csak az előző évinek, a cukorfogyasztás azonban nem csökkent, hanem még nőtt is valamelyest. A vádirat adatai szerint általában 18—22 cukorfokos mustokat, illetve 11 —13 maligánfokos borokat adtak le a termelők — amikor 12—13 fokos szőlőt szedtek le a tőkéről. Aztán azért nincs Kvalának igaza, mert a szőlőtermelő megyékben a kg/fő cukorforgalom 34—35 kg-nál nem volt magasabb; Bács-Kiskunban viszont már 1971-ben 36 kg-hoz közelített, 1974-ben 45 kg körül járt, hogy azután egy évvel később 48,6 kg-ban tetőzzön. Az 1976-ban bekövetkezett visszaesés mögött ne a szeszszindikátus termelői faktorának szánom-bánomját keressük, hanem a tőkeerős szőlőtermelők elővásárlásait, minthogy 1975-ben már — idézzük Boszorád Nándort — „levegőben lógott az áremelkedés”, ezt tükrözik minden oszlopban az 1976-os tényszámok. Több mint valószínű, hogy a 9,60—10 Ft-os aranytartalékok elfogytak, amiértis a fogyasztás grafikonja az elkövetkező években valószínű, hogy ismét emelkedni fog.

Ez a Kvala Gábor vett át ifj. Kukucskától 50,6 hl hamisítványt, amelyben egy csepp valódi must sem volt. A pincemester azzal védekezett, hogy sem laboránssal, sem érzékszervi úton nem tudta megállapítani a folyadék mibenlétét, „Erre csak azt tudnám mondani, hogy volt, aki azt mondta: jobb, mint a mellette levő tartályban a rendes bor.” Kvala nem tudta, hogy ezt a poént ifj. Kukucska korábban már ellőtte, ezért a hallgatóság hangos nevetését sem tudhatta mire vélni. Ti. a suta védekezés meglehetősen egyértelművé tette, hogy a pincemester előtt már akkor sem volt titok, mit mivel hasonlított össze.

A borszakértő később meglehetősen becsmérlő megjegyzéssel illette Kvala szakértelmét, amiért a pincemester az utolsó szó jogán ingerülten kérdezett vissza: Tudja-e szakértő úr, hogy Szabolcstól Zaláig mennyi cukrot használnak fel hamisításra? Bodrogi István természetesen kitérő választ adott. Az ő megbízatása nem az egész országra szól, hanem a konkrét per vádlottjaira.

Itt következik a személyes élmény. Ami azelőtt sosem történt meg, kísérletet tettem rá, hogy 1 —2 percre kilépjek a megfigyelői szerepkörből. Felnyújtottam a kezem. A bíró természetesen leintett. Itt mondom hát el — s nemcsak Kvalának — azt, amitől a perrendtartás természetes szigora megfosztott.

A perbéli monotónia és üresjárat után üdülés volt egy-két statisztikai évkönyvbe, zsebkönyvbe is belelapozni. Amit Kvala kérdezett a musthoz felhasznált cukorról, azt az előző este próbáltam meghatározni. Okoskodásom nem hétpecsétes titok ki- beszélése, hanem statisztikai adatok összevetésén alapuló ismeretközlés. 1975—76 a közbeeső áremelkedés miatt téves eredményre vezetne, marad tehát 1974. Az ország lakossága ekkor 10 millió 448 ezer fő. A 2 950 ezer q cukorból, amelyet abban az évben fogyasztottunk, kivonjuk a becsült háztartási szükségletet (22 kg/fő), akkor 650 000 q cukrunk marad. Az összforgalom 22%-a a borászkodás és a tiltott pálinkafőzés részesedési, érdekeltségi aránya. A két szeszszakma cukorigényét azonban — mivel alapanyaguk közös — pontosan meghatározni lehetetlen, de hogy hol van a körülbelüli határ, ahhoz van néhány támpont, becslés. Az egyik az, hogy Bács-Kiskun megye zugfőzdései által illegálisan termelt árupálinka mennyiségét egymástól független számítások 30 000 hektóban (!) jelölték meg (1974), a másik támpont a Bács megyei zugfőzdéseknek az egész országra kiterjedő hálózata. Említettük, hogy Tóth János Biatorbágyról ment Kiskőrösre, pálinkáért. Nem tartjuk azonban kizártnak, hogy 10 000 hl zugpálinkához kellő cukor elfogy még ebben az országban. Egy hektó pálinkához kb. 1,3 q cukor kell, a 40 000 hl feketepálinka cukorszükségletét, amely 52 000 q, kivonjuk a nem étkezésre használt mennyiségből:

55