Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Zám Tibor: Bormelléki zsiványságok (6. rész A szesz-szindikátus utcáiban)
— egyszer fejtett bortermés 5185 000 h! 4 260 000 hl 0 925 000 hl Számításainkból kiderül, hogy 925 000 hl borunk van — ez az össztermés 22%-a —, amire nincs szőlőfedezet, tehát hamisítványnak tekintendő. Feltéve természetesen, ha az önfogyasztás adata nem túlzó és nem megtévesztő. Kétségünket az adat hitelessége iránt azért hangsúlyozzuk, mert ha az önfogyasztás mennyiségét osztjuk az egy főre engedett kvantummal, hazánkban 600 ezer boradó fizetésére kötelezett szőlőtermelőnek kell lennie! Ez a szám azért is irreálisnak látszik, mert az ország áruborának kb. egyharmadát adó Bács-Kiskun megyében a szőlőtermelők száma az említett évben 60 ezer körül volt. Kizártnak látszik, hogy az ország más megyéiben 540 ezren legyenek. Ezért inkább a maradvány rovatába írt mennyiséget tekintjük azonosnak a termelői önfogyasztással. Mielőtt azonban aláírnánk, hogy leltárunk rendben, hamisítvány nem találtatott, eszünkbe jut, hogy akármilyen rossz volt az 1974-es évjárat, ezt a fogyasztó nem észlelte. Vendéglőinkből soha nem fogyott ki a bor, és italospolcaink a szezon végén is roskadoztak az üvegektől. Menjünk tovább. A logika szabályai szerint a boltok, a vendéglátóhelyek és pincészetek (1974) évvégi leltárkészlete nem írható a „tárgyév” fogyasztásának terhére. E készlet nagyságát semmilyen statisztika nem tünteti fel, de bizonyos, hogy e nem jelentéktelen mennyiség az évi bortermés fölött van: következésképp ez a készlet a hamisítványok — mennyiségileg kifejezhetetlen — kontingense: víz, cukor, sav, „fajtajelleget” adó borász-mahiná- ciók=bor. Evekkel ezelőtt, amikor még lőtávolon kívül néztem a borfront történéseit, azt kérdezte tőlem valaki: tudom-e, hogy miért van minden pincészet mellett hidroglo- bus? Nem tudtam. Hát azért — hangzott a válasz —, hogy bármikor, bármilyen mennyiségben tudjanak bort csinálni. E nyilvánvalóan rosszhiszemű választ annak vesszük, ami: tréfának. A borhamisítás vízvonalába eső fejtegetéseinkkel csupán azt kívánjuk mondani, hogy sokkal de sokkal nagyobb a borkonjunktúra csábítása, mint a csábulás elismert mértéke. A „Magyarország” cikkírója kritikátlanul fogadja az Országos Borminősítő Intézet (OBI) becslését, miszerint „a forgalmazott borok 2—3%-a hamisított.” Mi ne legyünk ennyire hiszékenyek. A cukor és a vízvonal találkozását egy személyes élménnyel kezdem. Amikor először hajoltak meg a polcok az édes Kövidinka nevű bor alatt, vagy fél óráig téblábol- tam a boltban. A vevők jöttek-mentek; nem kevés volt, aki megvette (s talán meg is kedvelte) az új „márkát”. A bolti észlelés után most megnézem a szakértői véleményben az 1977-es évjáratú Csengőd környéki Kövidinka cukorfokát: ez átlagosan 13,2. Ebből 0,6-es szorzóval számolva 7,9—8 maligánfokos bor lesz. Eredeti állapotában tehát lőre, vinkó, rabvallató, „háromemberes” ital. E naturbort a „nyalós” nedűkhöz szoktatott magyar fogyasztó csak vendégriasztásra használná. Az édes Kövidinkát azonban megveszi, megissza, és vendégét is marasztalja vele; pedig amit az üveg- cimke hirdet, olyan bor nincs; ez csak a köznépnek szánt viszonylag olcsó szeszes folyadék. Említhetnék még egy tucatnyi fantáziaitalt (a tiszavirág életű Halasi Piroskát pl.). Az édes Kövidinkát azért részesítem előnyben, mert a bor jelzője megnyitja az utat a mitől édes és mennyire édes, és mennyivel több attól, hogy édes problematikája felé. A „vízvonal” ugyanis érintkezik a cukor vonalával. „Jobban rámegyek a vizezésre” — gondolkodott egyszer hangosan dr. Rácz, a borper ügyésze, amikor a védők a könnyebben védhető cukrozás felé akarták kanyarítani a tárgyalás menetét. Igaz, 52
