Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 2. szám - Hizmet Abdullin: Ama távoli napok (novella-ciklus - Buda Ferenc fordítása)
Ám újra megbéklyózták, lábait a legerősebb árkánnyal húzták össze. Kilibáj nyerített, bőszükén ellenkezett, az állatorvos meg a segédei azonban veszett káromkodás közepette mégis ledöntötték a földre. Kilibáj ágyékát elöntötte a vér, nyerítése süket nyögésbe fulladt. Az állatorvos kiegyenesítette a hátát, kezét beletörülte a köpenye aljába, s kiköpött. Kilibáj nyögésétől, a forró vér szagától kábultan láttuk, mint rángatózik egész testében a csődör, hogy vicsorítja nagy rozsdás fogait. Eloldozták, felállt, megingott, mintha lövés érte volna, de mégis elindult a kapu felé. Az állatorvos segédei megelőzték, s gyorsan kitárták előtte a kapuszárnyakat. Kilibáj megállt, lassan visszafordult, s bevánszorgott az istállóba a kiherélt háromévesekhez. Este megbeszéltük, hogy kiszabadítjuk Kilibájt és elvezetjük a méneshez. Éjszaka én meg a szomszédunk fia belopóztunk a lovardába, kinyitottuk az istállóajtót s kivezettük a csődört a dú'lőútra. Kilibáj sebe földagadt, üggyel-bajjal rakosgatta a lábát s erőlködve, nehezen lélegzett. Ezúttal az állatorvos szemmel láthatóan biztosra ment. A kapunál Kilibáj megállt egy kicsit, esetlenül megfordult és magától visszakullogott az istállóba ... Megbékélt Kilibáj, egykedvű lett, alázatos. A kolhozvezetőség megnyugodott és elhatározta, hogy kiereszti a legelőre. Bizonyos ideig egy csapatban járt a heréitekkel, majd egyszerűen nyomaveszett. Mintha soha nem is lett volna. Bajandajban mindenfélét beszéltek, ám hogy hová lett a csődör, azt valójában senki nem tudta. Az eltűnéséről szóló híreket a vezetőség különösebb izgalom nélkül fogadta, sőt ellenkezőleg: megkönnyebbüléssel. Túl sok vesződséget okozott már nekik Kilibáj. Mi azonban nem hittük, nem akartuk elhinni, hogy a tarka csődör végleg odaveszett. Mindegy — gondoltuk —, visszatér ő, még megmutatja nektek. Haragudtunk a felnőttekre. ...Egytávoli dzsajlaun bukkant fel Kilibáj, ahányszor csak itt legelt a ménese. És megint nem volt nyugta tőle sem a kancáknak, sem a tenyészménnek. Végül pedig teljesen agyonrugdalta előkelő vetélytársát; arról két napig szakadt a rózsaszín tajték, majd felbukott, vergődni kezdett és megdöglött. A csikósok megpróbálták elkergetni a kancáktól, ez azonban rosszul ütött ki. Elfogták hát a csődört és ingyen odaajándékozták egy nomád kirgiznek. Sokáig emlegették Kilibájt, s váratlanul szomorúan, sajnálkozva beszéltek róla. Amidőn apámat megtették mirabnak, a végetérhetetlen lovaglások idején szakadékokon és szurdokokon át, ahol névtelen folyócskák tucatjai kígyóztak, erős, kitartó lóra volt szüksége. Apám gyakran felsóhajtott s bűntudattal mondta: — Bizony ám, ha most itt volna velem Kilibáj, mi? Magam is felsóhajtottam apám nyomán és hallgattam. Mit szólhattam volna? A felnőttek feltehetően tudták, mit tesznek. A fronton láttam vért, halált. Éreztem igazi bánatot. S ilyen percekben emlékezvén keserűen kinevettem gyermekkori élményeimet. Kisfiúként teljes szívem sajgott a rakoncátlan csődör miatt, s meg voltam győződve róla: nincs ennél gyötrőbb szenvedés. Nevetséges, gyermeteg dolog. Nevettem magamon, ám Kilibájt elfelejteni mégsem tudtam — túl sok volt, amire emlékeztetett... Mindaz, ami nélkül nem lehetünk emberek. Hét hosszú esztendő múltán tértem vissza Bajandajba. Apám a házunk udvarán fogadott. Megöleltük egymást és sírvafakadtunk. Könnyein keresztülvilágító mosollyal apám a zubbonyom ujjánál fogva a kert mélyébe vont. — Nézd csak, fiacskám, még mindig él és jó erőben van, most nálunk lakik... Az apám mutatta irányba néztem, s nehezen bírtam lélegzetet venni. A születésemkor ültetett öreg almafa mellett ott állt Kilibáj. Meglehet, rámismert, mivel meglátván engem halkan fölnyerített s elindult szembe velem. Kinyújtottam felé a kezemet, 48
