Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 2. szám - Hizmet Abdullin: Ama távoli napok (novella-ciklus - Buda Ferenc fordítása)

rakományt, lehagyva a legerősebb igáslovakat is. Kiváltképp az emelkedőkön s a lejtőkön bőszült meg. Ha pedig ereje fogytán ütközött akadályba, letérdelt, pofáját hörögve feszítette a földnek, de az arbát nem hagyta hátragördülni. Konok, makacs, és félelmetes volt Kilibáj, akár az ördög.

Nekünk, bajandaji kölyköknek nagy öröm volt, ha sikerült a csődört kocsiba fognunk. Hiúságunkat hizlalta ez, hisz magát Kilibájt befogni bizony nem volt gyerekjáték. A többi csődör esetleg a fogatban elégedetlenkedett, Kilibáj viszont egy szál kötélen is úgy viselkedett, akár az eszeveszett: vérben forgó szemefehérjével az emberekre sandított s úgy nyerített, hogy zengett a fülünk tőle. No és ha Kilibáj szabadon volt, a többi csődör jobbnak látta, ha távolabb húzódik tőle — sokuk a saját bőrén tapasztalta meg Kilibáj állkapcsainak erejét, kemény patáit.

Ám a konok Kilibájra is feljött a fekete nap.

A kolhoz úgy határozott, hogy megnemesítik lófajtájukat, s a ménesbe tenyészcső- döröket kezdtek hozni. A falvakban kapkodva beszéltek, a berekedésig vitatkoztak az ahaltekiniek, teke-zsaumitok, bityugok, s az orlovi riszákok előnyeiről. Kolhozunk ménese csaknem teljes egészében Kilibáj utódaiból állt, küllemre pontosan olyanok voltak, mint rémséges apjuk. Messziről nézve nem is lovak ménese, hanem gebék csődülete. S a vezetőség arra a döntésre jutott, hogy egy telivér argamakot ereszt a ménesbe a méntelepről.

A legalkalmasabb idő elérkeztével állatorvos jött a kolhozba. Bandába verődve rohantunk a lókarámhoz, s megláttuk Kilibájt a kikötőcölöpnél. Összetörtén, megalázva állt. Néhány nap múlva —sebegyógyultán — szabadjára engedték. Ám különös: alig szabadult ki a lovardából, a csődör felkapta a fejét, s fülét hegyezve, kitágult orr- cimpával a méneséhez vágtatott. Egyből rávetette magát a méntelep fajtiszta növendékére, s kishíján agyonrugdalta patájával.

Sokba került Kilibájnak e féltékenységi roham: igásfogattai kellett járnia az első hóig. Trágyát terheltek a csődörre, szántottak, boronáltak vele ... Kilibáj egészen összeaszott, szügyét és marját feltörte a hám. Peterakó zöld legyek rajzottak fölötte. Ám mindegy — alighogy kiszabadult a hám alól, tüstént repült a méneséhez és verekedni kezdett a telepi ménnel. A bajandaji öregek álmélkodva csóválták fejüket: „Különös dolog! Mire való neki az a ménes, hisz lejárta már a magáét Kilibáj!” S meg voltak győződve róla mindannyian, hogy a csődör csak szokásból keresi a ménest, elmúlik ez hamar, s úgy megjuhádzik, akár egy gyerek is megülheti.

Kilibáj egész télen át az olajütőben dolgozott egy szamár helyett. Elkínzottan, mocskosán, kiálló bordáival olyan volt, akár egy beteg teve. Amidőn teljesen leromlott, a vén gebékkel együtt kihajtották a folyó árterére.

— Hadd kóstolja meg utoljára a füvecskét! — mondták az emberek.

Eljött a tavasz. A jószág hamar összeszedte magát. A kancák sorra elleni kezdtek, s az összes csikó — akár a víznek két cseppje — Kilibájra hasonlított. Csodálkozó beszéd járta róla az aulban, a csődör nevét ijedt bámulattal ejtették ki. A kolhozelnök reggeltől-estig a jöttment állatorvost szidta, a méntelep igazgatóját azzal fenyegette, hogy bepanaszolja a legfelsőbb hatóságnál, azt hangoztatta, hogy rászedte a kolhozt, amikor ideküldött egy érdemtelen csődört. Az állatorvos mégegyszer eljött, zavarodottan üldögélt a kolhozirodában, széttárta a karját, s egyre a mi Kilibájunknak valamiféle különleges alkatára hivatkozott.

Amikor Kilibájt behajtották a folyó mellől, egymást taszigálva iramodtunk a lovardához. Lelkes kiáltásokkal fogadtuk, mintha megnyerte volna a legnehezebb versenyt. Kilibáj újra megerősödött. Igénytelen külseje mögül értő szem számára előtűnt a ménesbeli csődör hajdani ereje.

47