Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 2. szám - Hizmet Abdullin: Ama távoli napok (novella-ciklus - Buda Ferenc fordítása)
mat: eldobtam a puskát, a töltényeket, majd elveszítettem valahol a kiskabátomat meg a sapkámat is. Csak másnap tértem eszméletre. Apám ült mellettem, reszkető kézzel simogatta arcom, kezem. — Mi történt, fiacskám? Megijesztett valaki? — A kígyók... Hol vannak a kígyók? — nehezen fogtam föl, mi történik velem. Apám együttérzően mosolygott. — Ugyan, hát tudják a címedet? — Nagyapa ... beszélte ... — Mit mondott neked? — Azt mondta, a kígyók feltétlen rátalálnak ellenségükre és addig harapják, míg meg nem hal. — Eh, mindez csak mese, mi pedig veled igazi vadászok vagyunk és tudjuk, mi hogyan van. Tehát kétszer puffantottál beléjük? — Kétszer, de azok ott százan is voltak! — Legyenek akár ezren, ítéld meg magad: minden egyes sörét megölhet néhány viperát, a két töltényben pedig kétszáz darab van. Számítsd csak ki, hány kígyót pusztítottál el. Mind jobban átjárt apám nyugalma, ekkor azonban ismét eszembe jutott Pirat éles nyüszítése. — Hát Pirat hol van? Ő miért. . .? — Most csak idd meg a teát és egyél húst, anyád már elkészítette. Aztán majd Piratra is ráakadunk — mondta apám, s hangja erőtlenül csengett. Pirat — nem tért haza. Két nap múlva jelent meg, soványan, bágyadtan. A feje megnőtt, feldagadt valamitől, nem bírta el vékony nyakán, gyakran le-leejtette a szügyére. Húst, lepényt vittem ki neki, de rá sem nézett az ételre. Odavánszorgott apámhoz, megállt mellette, oldalával a lábának dőlt, majd ismét a folyó felé botorkált. Lecsatoltam övemről a pórázt, s meg akartam kötni Piratot, de apám elvette tőlem aszíjacskát. — Nem kell. Azért jött, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Most elmegy örökre, vagyis ezek szerint nem segítettek rajta a gyógyfüvek. Vagy pedig nem talált olyanokat. . . — Hadd maradjon idehaza, hisz kitéved a pusztába — s kihúztam apám kezéből a szíjat. Apám magához ölelt, s a távozó Pirat nyomába tekintve komolyan mondta: — Nem, fiacskám: jó kutya soha nem hal meg az emberek szeme előtt. Lehet, hogy így is van ez jól — halálával sem akar nekik aggságot okozni. Esztendők múltán megértettem az apai szavak jelentőségét, Pirat azonban még sokáig ott volt a szemem előtt, vétkesnek éreztem magam a halála miatt és fölhagytam a vadászattal. Inkább a zenéért lelkesedtem, játszottam valamennyi ujgur hangszeren, majd a lovak iránti szenvedély kerített hatalmába. Egész a háborúig versenylovakat lovagoltam be, kitanultam a zsoké-mesterséget. Azután pedig a front jött... TARKA ÖRDÖG Kilibájnak hívtuk, egykori gazdája neve után. Küllemre hasonlítottak is egymáshoz: a gazda sovány, jelentéktelen ember volt, a csődörnek pedig sömör-szabdalta, gyér sörénye, beesett, ráncos horpasza, éles „tyúk”-szügye. Ám jól tudta mindenki — s nemcsak a mi Bajandajunkban, de a járásban is, apraja-nagyja egyaránt —, hogy Kilibáj riasztó külseje ellenére is hatalmában tartja a ménesét. Á kancákat nem rúgta, a csikókra éberen vigyázott, egyszer meg agyontiport egy jól megtermett szirtánt. Megesett, hogy befogták az arbába, a csődör ilyenkor valami ijesztő őrjöngéssel húzta a 46
