Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 2. szám - Hizmet Abdullin: Ama távoli napok (novella-ciklus - Buda Ferenc fordítása)

tak — palántákat neveltek. Az idősebbek közül csak Bovdun nagyapó volt idehaza. Alaposan leromlott a legutóbbi télen, de rám és öcséimre — éppúgy, mint azelőtt — állhatatosan s éberen ügyelt. S én mégis kilestem az alkalmat, hogy elcsórjam a puskát meg néhány töltényt és vadászni menjek.

Nagyapa aznap kora reggeltől fogva kedvenc foglalatosságára készülődött: tuskózni akart a kertben. Valószínűleg azért iparkodott, hogy önmaga előtt is megbizonyosodjék afelől, van-e ereje az igazi férfimunkára. Mikor megköszörülte a két ketmenyt meg a baltát s a kertbe cihelődött, én egy nemeztakarón kecskékről, jakokról lenyírt gyapjúcsomókat raktam szét, körbeszórtam régi kínai pénzekkel — közepükön négyszögletes lyuk volt — s úgy tettem, mintha új Ijangákat akarnék csinálni. Tudtam, hogy nagyapó szemmel tart, ezért szuszogtam a színlelt buzgalomtól, fennhangon keseregtem, ha egy szőrfoszlány nem talált bele a pénz nyílásába. Nagyapa oldalvást oda-odanézett rám, végül elhitte, hogy valóban lelkesedem a szőrcsomókért meg a lyukas pénzekért, s kiment a tuskóihoz. Öcséimet pedig leráztam egy szempillantás alatt — megért ez nekem két ócska Ijangát meg egy aszika-ütőt. Ekkora kincsekkel váratlanul fölszerelkezve hanyatt-homlok az utcára rohantak.

Észrevétlen kilopakodtam a faluból, besurrantam a tugajba, s a Säuert habozás nélkül a vállamra vetettem. Pirat már a csalitosban vizslatott, nyüszítve a türelmetlenségtől. A patakparton haladtam, pelyhes nádbugák inogtak reszketve a szélben. Repülő fácánoknak, kacsáknak képzelvén őket lekaptam a puskát, célba vettem a nádbugákat, s nehezen állhattam meg, hogy el ne húzzam a ravaszt. E percekben szentül hittem, hogy a Sauertől senkinek nem lesz menekvése.

Végül eljutottam oda, ahol telente mindig voltak fácánok, úgy hívták ezt a helyet, hogy Barat-hodzsa kertje. Valóban elhagyott kert volt itt, most sűrűn benőve dzsigi- dával, vadbarackkal. Csaknem az összes almafa elcsenevészedett, akár a misztánok nyújtogatták elszáradt ág-karjaikat az égre, mintha könyörögnének, esedeznének valamiért a napnak s a szélnek. Azt beszélik, ritka szép virágok nyíltak itt egykor, s tavaszonként a sárból vert — ma már leomlott — házak fedelét teljesen belepte az almavirágszirom. E kertben hajdan mennyegzőket és lakomákat tartottak. A jámbor Barat-hodzsa, ki kétszer is teljesítette a hodzsot, ősi hazájából — Kasgarbói és Tur- fanból, Kumulból és Kucsarból — érkezett vendégeket fogadott itt. Amott ő gazdag és híres volt, arbakes-karavánjai Kasgarbói Taskentbe és Khivába jártak... Valami azonban arra kényszerítette, hogy áttelepüljön ide, Bajandajba. Most pedig ím itt is kiszáradt, elenyészett mindaz, ami a hodzsához tartozott, a sárból vert épületek rég megadták magukat a szélnek s a napnak, az almafák sem bírtak kitartani a vad fák ellenében s lassanként kipusztultak, elhullatván utolsó, meddő virágaikat.

Erre gondoltam a kert közepén állva, s egészen elfeledkeztem a kacsákról, fácánokról. Pirat panaszos nyüszítése térített magamhoz: bátor vadászkutyánk, ki nem egyszer került már kutyaszorítóba, megijedt valamitől!... A nyüszítés épp onnét hangzott, ahol valamikor egy vízimalom állt. Ott, a zúgó helyén ürömmel benőtt hatalmas gödör tátongott. Pirat szűkölése iránt fülelve elcsöndesedtem, a hang viszont sebesen távolodott — Pirat elmenekült.

Odamentem a malom romjaihoz, belenéztem a gödörbe — s a félelemtől megdermedtem: a kiszáradt zúgó helyén kígyógombolyag görgött, imbolygott jobbra-balra!... Fekete, villás nyelvüket öltögetve sziszegtek a viperák, sziszegésük a kínai jandzsina elszakadt húrjának pendülésére hasonlított. Nem emlékszem, mint kaptam le vállam- ról a Säuert, tartottam dupla csövét a gödörbe s lőttem bele kétszer ...

Szűk volt az ösvény, s a csij meg a fűzágak fájdalmasan fülhasogatták az arcomat. A rémülettől zihálva rohantam, futtomban kezdtem elhagyogatni magamról a holmijai45