Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 2. szám - Hizmet Abdullin: Ama távoli napok (novella-ciklus - Buda Ferenc fordítása)

azt szedte le, csak azután lőtt a kakasra. A sörét utolérte, a kakas megfordult a levegőben, jobbra billent, de meglepetésemre magához tért s elhúzott a sú'rű nádfalig. Tudta Pirat, ilyen esetben mi a dolga, s a megsebzett madár után rohant.

Mire odaértem, a kakast már megfojtotta, kivitte tiszta helyre, maga pedig szenv- telenül oldalvást ült, egész külsejével teljes közönyt fejezve ki a körülötte történtek iránt. Fölemeltem a kakast, farkából a leghosszabbik tollat hamar kihúztam, s a sapkámba tűztem. Apám késlekedett az odalovaglással, s amint abba az irányba tekintettem, hirtelen megláttam: vágtat valahová. Előtte meg valami ember csapkodta a lovát.

— Farkasok támadtak a telepre! — kiáltott apám. Ügy tűnt nekem akkor, apám igen megijedt.

A farkasok a szétrevedt tetőn férkőztek be a telepre, s megfojtottak tizenöt juhot. Mindössze ketten voltak: egy szirtán, meg egy fiatal szuka. Most épp a hodályon belül húzódtak meg, mivel úgy telizabálták magukat, hogy a — bár nem túl magas — falon nem bírtak kimászni.

A csabán óvatosan megnyitotta a kapuszárnyat, apám odafurakodott a résbe, s nyomban lőtt is — először, másodszor ... A szuka álltóhelyében megdöglött, a szirtán viszont felvonyított, épp mint egy bolondos kutyakölyök, s helyből felszökvén hirtelen átvetette magát a falon és nehézkes ugrásokkal a füzeshez száguldott. Vércsöppek hullottak, s fagytak meg nyomában. A juhászkutyák a mi Piratunkkal együtt bőszülten rontottak a szirtán után, a kartács-sebezte farkas futása azonban lendületesebb volt, s a falkát minden ugrással lehagyta. Akkor apám nyeregbe pattant, s megparancsolta a csabánnak, engedje el Tujgunt, egy alacsony növésű, hamis félvér kopót. Tujgunról az a hír járta, hogy félelem nélkül bemászott a rókalyukba, odakínálta tulajdon inas nyakát, kivárta, hogy a róka alaposan ráakaszkodjék, s amikor az beleakadt a fogával, kivonszolta a zsákmányt.

Tujgun utolérte a szirtánt, útját elvágta s vakmerőn megrohamozta. A farkas mellett nem látszott nagyobbnak egy macskánál. Még idejében érkezett a falka, hogy a kutyák a félvér kopó segítségére siessenek, ám én semmi egyebet nem láttam, csak a csetepaté helyén fölkavargó hóförgeteget.

Odavágtatván félelmetes kép tárult a szemünk elé: a szirtán szájában tartotta Tujgunt — vas állkapcsai keresztülérték a kutyát — s a falka rémületére oldalozva a füzes felé igyekezett. Minket meglátván a farkas egyenest a kutyákra rontott, azok szanaszét szóródtak, ő pedig gyűrűjüket átszakítva elrejtőzött a bozótban. Úgy nyert utat, hogy ki sem engedte szájából Tujgunt. A kutya — szokása szerint — valószínűleg odakínálta nyakát a farkasnak, s ezért kegyetlenül megfizetett. Közismert, hogy a szirtá- nok állkapcsa rendkívül erős: farkába kapaszkodva a futó lovat is könnyűszerrel megállítják.

Csak a tugaj mélyén dobta el a farkas az agyonharapott Tujgunt. A juhász rátalált — a karján hozta ki. Tujgunban még pislákolt az élet. Amint ezt észrevette, a juhász csaknem elsírta magát. Azt mondta akkor apám a csabánnak, eljöhet hozzánk, s kiválaszthatja magának bármelyik kutyát.

MEKEN-TAMUR SEGÍTSÉGE

A szirtán egész télen át bosszulta megölt barátnőjét. Megfojtotta a legjobb juhászkutyákat, szétszórt a pusztában több nyájat, megtizedelte a ménest. Magát a ménesbeli csődört úgy megszaggatta, hogy még sokáig azután rongyként lógott rajta a bőr.

Számot vetvén a szirtán-okozta károkkal, apám komolyan megdühödött. Kapkáno- kat állított föl a vadcsapásokon, a juhászok téli szállásai körül. Bárhová is készülődött, a Sauer most már kartácsra volt töltve.

42