Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 2. szám - Hizmet Abdullin: Ama távoli napok (novella-ciklus - Buda Ferenc fordítása)

Egyszer a kapkánok soron következő ellenőrzése után egy farkaslábat hozott haza. Azt mondta, ez ugyanannak a szirtánnak a lába. A farkas leharapta a saját, csapdába szorult lábát. . .

— Most még alattomosabb lesz. Meken-tamurt kell hívni a berkutjával — határozott apám.

Meken-tamurhoz engem küldött el apám. Az öreg berkut-idomító messzi lakott, Alekszandrovkán túl vagy húsz versztányira, s be kell vallanom, tartottam egy kissé az előttem álló úttól. Az elkeseredett, agyonhajszolt szirtánnal való találkozásom elkerülhetetlennek látszott.

Az öreg úgy fogadott, mint előkelő vendéget, a gazdaasszonynak megparancsolta, hogy asztalt terítsen, teát adjon a beszélgetéshez. Maga pedig — csak a megtisztelő „mirza” szóval fordulva hozzám — falunk boldogulása, a bajandajiak egészsége felől kezdett érdeklődni, arról, hogy jó volt-e a zsákmány a legutóbbi szonár idején. Szórakozottan, nem helyénvaló módon válaszolgattam, mivel teljes figyelmemet lekötötték a falakon függő farkas-, róka- és csauszgereznák, s arra a pillanatra vártam, amikor végre jövetelem céljáról beszélhetek. Meken-tamur azonban — úgy látszik — megsejtette, hogy nem ok nélkül küldtek, s betartva az ősi szokást, tovább kérdezősködött minden felől a hajdan kialakult sorrend szerint. Türelmem persze nem futotta rá, hogy úgy viselkedjem, ahogy apám utasított.

— Ne siess ezzel az átkozott szirtánnal, viselkedj higgadtan, kérdezd ki az aksza- kált mindenről, ahogy illendő, a nevemben. Ne felejtsd, ki fia vagy! — így indított útnak apám.

De hát mi értelme egy álló óra hosszat arról beszélni, hogy eszik a tehén, amikor a szirtán tettei senkit sem hagynak nyugton?! Aztán pedig — útban az akszakálhoz — arra a véleményre jutottam: ha ő igazi vadász, elsősorban őt kell hogy érdekelje a farkas-história. S elrekesztve Meken-tamur kérdéseinek lassú patakját, nyíltan megkérdeztem :

— Hát a berkutja hogy s mint van? Vajon van-é ereje vadászni?

— Magad érdeklődsz-é, avagy apád parancsolta, hogy megkérdezd?

— Egész Bajandaj magát várja, Meken-ata! ... — Ekkor fölszakadt bennem a zsilip, s a türelmetlenségtől kapkodva elbeszéltem mindent, ami történt nálunk.

— Tudom-tudom, mirza — szólt a vadász. — Annak idején találkoztam ennek a zsi- ványnak az apjával. Tehát vártam is, hogy vérengző utódjai megjelennek. Biztos vagyok benne: ez a szirtán ama kökzsal vakaréka.

Szenvedélyesen erősítgettem az öreg vadász gyanúját. Valóban, a szirtán egy kökzsal nevelt kölyke volt.

Belépvén a berkuthoz egy különálló, fú'tetlen szobába, Meken-tamur megmutatta nekem a madár ballábát. A nagy karom helyébe, amely egy összecsapás alkalmával letörött, nyersbőrszalaggal egy acélkampó volt erősítve. Hideg futott végig a hátamon, amikor elképzeltem, mint fúródik bele ez a görbe acéltű a szirtán tarkójába.

A berkut kitűnő állapotban volt: erős, jó megjelenésű. Tollai tömören fedték egymást, mintha azokat is fémből öntötték volna. Meglátván minket izgalomba jött, szárnyát szétterjesztette, felvijjogott. Zöld fonalakkal átszőtt borostyánszínű szeme villogott élesen.

— Jó, hogy nem etettem meg túlságosan — szólt Meken-tamur, s a madár szemére kis bőrsapkát húzott. Kellőképp kigyönyörködve magam a berkutban, bizonyos voltam benne, hogy a szirtánnak valószínűleg ütött a végső órája.

Két nap múltán virradatkor mentünk ki a faluból. A házunkban egybegyűlt falubéliek késő éjszakáig beszélgettek Meken-tamurral, s olyan történeteket meséltek, hogy

A3