Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 2. szám - Hizmet Abdullin: Ama távoli napok (novella-ciklus - Buda Ferenc fordítása)

SZÓN AR NAPJA

Készülődtünk, hogy kimenjünk az első hóra, amidőn kitűnően látni a nyomokat, a madár pedig — mivel tollai átáztak— ügyetlenné válik, elnehezül. Ilyen időben még a kacsák sem kedvelik a nyílt vizet, inkább a sással-náddal sűrűn benőtt tavakon tanyáznak. Nem nehéz itt becserkészni őket biztos lövésre.

Az első nesz hallatára fölébredtem. Apám már felöltözve térdelt az öreg kazán előtt, s az utolsó maréknyi sörétet gömbölygette. A sörétet ólomdarabkákból készítettük, amelynek Bajandajban akkortájt igen nagy értéke volt. Apróra vagdalták az ólmot, kazánba vetették — egyszerre egy maréknyit — s mindkét kézzel valami nehéz tárgyra támaszkodva mindaddig görgették a félkész anyagot, amíg az golyócskákká nem göm- bölyödött.

Apám mosolyogva biccentett az ablak felé; azon át egyenletes fehér világosság áradt a szobába. Meglátván ezt a sajátos fényt, nem volt nehéz kitalálni: leesett az első hó. Kipattantam a takaró alól, s az utcára szaladtam. A friss hó illata a görögdinnyére emlékeztetett. Mellbeütött, megborzongatott az eszeveszett öröm. Lekuporodva megmosdottam ebben a hóban, majd berohantam a házba és sietve öltözni kezdtem.

Nyomban utánam anyám is bejött. Megfejte már a tehenet, a tejet is leszűrte. Megvizsgálta a tüzet a kondér alatt, majd kedvetlenül kezdett segíteni a készülődésben. Nem titkolta elégedetlenségét, amikor a csűrben a felbontott kövér fácán- s nyúltete- meket vagy — ami nem gyakran fordult elő — a vadkecskegidák darabjait válogatta át, de lám a vadásztörténeteket, a vadászatra való készülődést hidegen, szinte kelletlenül fogadta. Nem fért a fejembe, miért van ez így. Elkapván értetlen tekintetemet, apám csak legyintve mondta:

— Aj, minden asszony egyforma.

Gyökerét próbáltam keresni apám szavainak, de méginkább nem értettem, hisz egész Bajandajban nem akadtam két egyforma asszonyra — egyikük sem hasonlított a másikhoz.

Öregapám nagy csizmáiba anyám nemezbélést rakott, leakasztotta a fogasról, s a térdénél puhára dörzsölte a salbarit, amelyben előző nap az esőben elhasaltam.

Apám kiment lovat nyergelni, én meg behívtam a kutyákat az első szobába, hogy meleg helyen etessem meg őket. Anya azonban kikergette őket az utcára, mondván: legelőbb a saját hasammal törődjek.

Alighogy kiértünk a faluból, máris megpillantottuk a friss fácánnyomokat. Egyenletes sorban rajzolódtak ki a behavazott parlagon, s a fú'zfabozótba futottak. Jéggel borított hegygerincek mögül emelkedett elő atűzvörös nap, s az éjszaka lehullott hó elviselhetetlenül ragyogott.

Apám zajtalanul iparkodott előre. Pirat rögtön a nyomába szegődött, s a füzes felé sántikált. Láttam, mint fékezte szenvedélyét a kutya, csak füle rángatózott idegesen, s bozontos farka vége verdesett, szökőkutacskákat támasztva a szikrázó havon. Végül odaosont egy fűzfához, s megtorpanván hasát a földhöz lapította. Apám előre küldte, Pirat pedig kurta nyüsszentéssel a bokor alá vetette magát... Abban a szempillantásban fülsiketítő csattogással-cserregéssel szivárványszínű villanás ívelt föl a füzes fölött — a kakas! Nyomában, alig lentebb, árnyékként siklott a tyúkja. Összehúztam magam, várván apám Sauerjének kurtán csattanó lövését — az egyetlen kétcsövűét egész környékünkön. (Ezt a külföldi puskát apámnak egy vadász ajándékozta — vendég a messzi Moszkvából —akit elkápráztatott apám mesteri lőtudománya.)

Tágra nyílt szemmel figyeltem a kakast, félve, hogy elszalasztom azt a pillanatot, amikor körös-körül visszhangot ver a lövés, röptében megrándul a madár, s beggyel a hóra zuhan. Ám a tyúk gyorsabban, nyugtalanabbul repül — tudta ezt apám, s előbb

41