Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 2. szám - Hizmet Abdullin: Ama távoli napok (novella-ciklus - Buda Ferenc fordítása)

a télen, s mintha magasabb, csontosabb lenne. Kemény ősz bajsza megsárgult, lekonyult. Csupán szeme volt a régi: nyugodt és barátságos.

— Az idén viszont sok kenyér lesz. Sok kell, hogy legyen.. . Akkor majd a fácánok is eljönnek — fűzte hozzá eltökélten. — Ősszel betakarítjuk a gabonát, azután puskát ragadunk! — Apa kinyújtotta maga előtt a kezét, s úgy tett, mintha fácánra lőne.

— Hát héját fogunk-e?

— Feltétlenül fogunk, fiacskám, és szépen be is tanítjuk.

— Hát farkasra megyünk-e?

— Farkasra is megyünk, kutyákkal, berkuttal!

Emlékszem, az udvaron folyt ez a beszélgetés, a fú'részbak mellett. Rendszerint itt idomítottuk a héját, oktattuk a kutyát a madárral való együttes munkára. Alizsan ö- csém meg a bakon ült — vágtató lovast játszott. Beszélgetésünk akkora izgalomba hozta, hogy kezecskéjével hadonászva ledőlt faparipájáról.

Fölemeltük a földről, leveregettük róla a homokot, fűrészport, majd ismét fölültettük a bakra. Ám a vadászatról már egyikünk sem bírt beszélni, mivel a borzzsírban kisütött csebürek illata elárasztotta az udvart. Gyomrom tűrhetetlenül megkordult, s én görcsös igyekezettel nyelegettem a nyálam. Alizsan ugyancsak megállt a lovával, forgatta a fejét, pislogott mindenfelé szemecskéivel, iparkodván megérteni, honnét ered ez a szédítő illat. Apa — megértvén állapotunkat — bevezetett minket a házba.

Nővérem már ott lábatlankodott a dasztarhana körül, amelyen anya szétrakosgatta a pirosló csebürekeket, A magam adagját mindenkit megelőzve befaltam. Elvesztettem a fejem, amiért a többiek mindannyian tovább lakomáztak, sőt — úgy ettek, mintha a mesébe illő ízű csebürekek önmagukban mit sem jelentenének.

Nehéz volt üres kézzel ülnöm és néznem, amint a ház népe apró falatokat harap- dál a csebürekből, s cuppogva nyalja le ujjáról a borostyánszínű zsírt. Csak mama tett úgy, mintha jóllakott volna sütés közben. A sürgés-forgástól fáradtan kezdte kitöltögetni a teánkat. Nővérem, Szultanbibi letört egy darabot a maga csebürekjéből, s azt váratlanul idenyújtotta nekem. Mama rászólt, hogy csak egye meg a maga adagját, én azonban hamar megragadtam az idekínált darabot, beletömtem a számba és villámgyorsan lenyeltem. Az ijedtségtől-e avagy a sérelemtől — Szultanbibi sírvafakadt.

Én a családban afféle általános kedvenc voltam, kiváltképp apám kényeztetett. Még azt is megengedte, hogy vele együtt játszhassam a dutáron vagy a tamburán, vadászatra is magával vitt, sőt egyszer azt indítványozta: induljak el egy igazi futtatáson egy megbetegedett lóversenyző fiú helyett. Mindezt én sajátosan értelmeztem, nem egyszer helytelenül, s ezért kötekedve civódtam az egyívásúakkal, meg-megbántottam őket, különösen a nővéremet. íme most is: ő sírt, féktelenül és keservesen, én pedig még számban éreztem az ő csebürekjének édes ízét... Végleg elveszetten, sokáig néztem nővéremet, majd hirtelen én is hangtalanul elsírtam magam. Lázként vert le az égő szégyenroham, szerettem volna föld alá süllyedni, eltűnni, megsüketülni.

— Ej, Rabija, ugyan csinálj még csebüreket! Többet süss, nem sajnálod tán? — dör- mögött apám zavartan, hol engem, hol Szultanbibit ölelve, s egyre azon mesterkedett, hogy nekünk adja a maga csebürekjét. Rávette anyát: használja el az összes liszt- meg zsírkészletet, s nekem úgy tűnt — mindezt azért teszi, hogy engem megnyugtasson. Emlékszem, anya mily hamar felszította a lángot a tűzhely alatt, minden lisztet a gyúródeszkára szórt, s ránk-ránkpillantva nekilátott gyorsan a tésztakeverésnek. S mintha eközben igyekezett volna mosolyogni...

Most értem meg: éhínség idején miért az anyák haltak meg legelőbb.

40