Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 2. szám - Hizmet Abdullin: Ama távoli napok (novella-ciklus - Buda Ferenc fordítása)
nagyapó elrejtette nyerget fölkutassuk. Senki nem látta, hová dughatta el nagyapó az ezüstveretes, régi nyerget. Lehet, hogy az egyik almafa alá ásta el, az is lehet, hogy valahol a folyómenti fűzfabozótban. Hisz nem véletlen vitt magával sarlót és ketmenyt. Ám lehetséges, hogy messzebbre ment, a nádvágáshoz, a folyókönyökbe. Próbáld meg, találj rál Apa a mi Piratunkat hívta segítségül, orra alá dugta a poroszka izzasztóját — ez a ló szokott az eldugott nyereg alatt járni — , s ráparancsolt: — Keresd, keresd! Pirat egyik lábára biccentve — amelyet valamikor egy szirtán sebzett meg — a kertbe loholt, körbe-körbe kezdett szaladgálni, odafutva minden fához. Majd a folyóhoz indult, itt hamarosan rá is bukkant egy frissen vágott nádkévére. Néhányszor körbejárta, megállt, mintha elgondolkoznék, s egyenest a házhoz futott. Apám Pirat után kiáltott, megpróbálván visszatéríteni, végül maga is beletúrt a nádkévébe. Miután semmit nem talált, visszatértünk az udvarba. Sánta kutyánk már a csűr tetején állt és csaholva kaparta első lábával a szénafödeletl. — Á, tehát előbb ott dugta el, a folyónál, aztán meg idecipelte — morfondírozott apám, s elkezdte a sarlóval szélesen pásztázni a födelet. Miután egy bizonyos helyen többször is megakadt, félredobta a sarlót és puszta kézzel kezdte a szénát szétzilálni. Állt a csűr tetején szétvetett lábbal és túrta a szénát maga alá. Pirat ugyanazt tette — segített neki. — Itt van, fiacskám! — kiáltott örömmel apám. De már magam is megláttam a napfényben csillogó ezüstöt. Piratról sok mindenféle történetet hallottam, minthogy azonban egyik sem úgy esett meg, hogy én is jelen voltam, azt gondoltam, hogy mindez mesebeszéd. Kutyánál ekkora felfogóképességet soha nem tapasztaltam eddig, ezért egyszeriben megfeledkeztem róla, hogy apámmal folytatott vitájában én nagyapám pártján álltam. Legalább annyira örültem a leletnek, mint apám. Odarohantam, hogy megsimogassam és megcsókoljám Piratot. Abban a percben számomra nem volt bölcsebb teremtmény a mi sánta vadászkutyánknál. A LEGÍZLETESEBB CSEBÜREKEK Mindannyian átéltük az 1932-es éhínséget. Tavasz jöttével Bajandaj lakói szemlátomást megélénkültek, jóllehet csaknem minden házban a betegekről, a felpuffadtakról folyt a beszéd... Addigra a mi falunkban is eljött az új, a jobb. Úgy hívták: „norma”. Ezentúl apám munka végeztével papírzacskókban kölest, rozslisztet, olykor kenyeret hozott haza. Anya pedig kijárt a pusztába vadhagymát — „közi kulak”-ot-„bárány fülét” — szedni, és valami hihetetlenül jóízű csebüreket sütött. Egyszer apám a mezőről megtérvén egy kis üvegnyi borzzsírt meg egy papírzacskóra való lisztet nyújtott oda anyának, s hirtelen így szólt: — Tudod mit, Rabija? Süss nekünk igazi csebüreket, jó? Arról faggattam apámat, miért nem járunk vadászni, hisz szomszédaink télen gyakorta főznek fácánlevest. Apám sóhajtott, megsimogatta a fejemet és azt mondta, hogy az idei tél múltával Bajandaj környékén teljesen ki pusztították a fácánokat, a kacsavadászatnak pedig még nincs itt az ideje. Nehéz volt elhinnem, hogy falunk körül egyetlen fácán sem maradt, hisz ezelőtt megesett, hogy — akár a tyúkok — a falubeliek kertjeiben kapirgáltak, sőt közvetlen a sövények alatt surrantak át, s a telkek lábjában futkostak. De apámra tekintvén megéreztem: igazat szól. Erősen lesoványodott ezen 39
