Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 2. szám - Hizmet Abdullin: Ama távoli napok (novella-ciklus - Buda Ferenc fordítása)

előrenyújtott ostorokkal vártuk, hogy rendbeszedjük a kutyafalkát. Aztán anya a vendégeknek adott, azok evés közben nekimelegedtek, nevetgélni kezdtek, ha az ártatlan tréfálkozás hirtelen dühös vitába torkollott, apa gyorsan közbeavatkozott, s helyrezökkentette a baráti hangulatot.

Egy tavaszi napon apámmal új kutyát szoktattunk a vadászhéjához. Amikor a héja megragadta a zsákmányt s horgas csőrével szaggatni kezdte, a fiatal kutya a madárra vetette magát, apám azonban mindannyiszor visszatérítette. A kutya lázadni próbált, de apám hamarosan lecsendesítette s az beadta a derekát, csak hangtalan vicsorgott a héjára.

Valami miatt én mindig szántam ezt a kutyát, s ha mód volt rá, titokban, apám tudta nélkül meg-megetettem. Ezúttal is elcsentem az asztalról egy darab lángost, ám alighogy kisuttyantam az udvarra, megláttam, amint egy rossz lovon hatalmas vörös ember közeledik a házunkhoz. A vendég hangja elképesztően fülsiketítő volt. Összerezzentem, s fejem a vállam közé húzva a tornáchoz hőköltem. Apám már a lépcsőn állt s elmosolyodva nyugtatott meg:

— Ne félj, hát ez Abdek-gorilla.

A vendég arcát, kezét valósággal elfödték a vörös szőrszálak. Nehézkesen kifordult a nyeregből, nyújtózott akkorát, hogy a csontjai ropogtak és eldördült:

— Megijesztettelek, mi? Tied ez a gyerek? — s felém nyújtotta a kezét, föltehetően azért, hogy megsimogasson. Én mindenesetre apám mögé bújtam.

Beszélgetni kezdtek, s hamarosan megértettem, hogy lovainkat valahova oda kell adni.

— Egy párjukat én most elviszem, pajtás, a fogatos ló meg egyelőre hadd maradjon — dörgött a vöröshajú óriás. Apám azonban mindenképp rá akarta venni, hogy vigye el egyszerre valamennyit. Beszéd közben nem vették észre, hogy Bovdum nagyapám nesztelenül odajött, kezében egy kis baltát tartott, amellyel rendszerint a kertben szokott dolgozni. Nagyapó oly keményen markolta a kisbaltát, hogy ujjcsontjai kifehérlettek, s nekem eszembe jutott, hogy tegnap késő estig köszörülte a baltát, pengéje most is tompán villogott.

— Se lovat, se kocsit nem kap a kolhoz! Nem ti adtátok azt nekem, nem is veszitek el! — szólt nagyapa, s a kisbaltát egyik kezéből a másikba vetette át. Apa valamit magyarázni próbált neki, csodálkozásomra higgadtan és jóindulatúan beszélt, ám nagyapó minden szóra egyre komorabbá vált, s csökönyösen mormogta:

— A lovakat levágom, a szekeret meggyújtom! Nem a ti kolhozotok javára gürcöltem én negyven évig a bájoknak.

— Nyugodj meg, apám! Értsd meg, miről van szó! Minden dehkán egyesül, közös lesz minden, vagyis a miénk, érted?

Nagyapa lehorgasztotta a fejét, lassan megfordult és bement a házba. Ám az ajtónál megtorpant, hirtelen egy rövidet lendített, s a baltát félelmetes erővel a lóistállónak röpítette. A balta a deszkák közti résbe talált, forgács freccsent szét, s kívül csak a rövid baltanyél vége meredezett. Nagyapa a csűrbe távozott. A vörös pedig egy nem tudni honnan jött dzsigittel együtt sietősen elővezette a lovainkat. Apám segített nekik, de szemét le nem vette a csűrről.

Nagyapó hamarosan kijött a csűrből, kezében tartva házunk férfiainak büszkeségét — az ezüsttel kivert, cifrára faragott első kápájú piros nyerget. Hóna alatt ketmeny és sarló volt. Semmit nem látva maga körül megállt az udvar közepén, majd lassan kiballagott a kertbe. Apám mosolyogva nézett utána. Igazat szólva akkor én nagyapa pártján álltam. Két kopott, sárgafogú igáson kívül egyetlen nyerges poroszkalovunk maradt, s én keserűen gondoltam rá, hogy apám ezt is kénytelen odaadni, ki tudja kinek.

Pár nap múltán apám ezt a poroszkát nyergelte föl, s engem szólított, hogy a Bovdun

38