Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 2. szám - Hizmet Abdullin: Ama távoli napok (novella-ciklus - Buda Ferenc fordítása)
Akkoriban Bajandajban semmit sem adtak el és semmit sem vásároltak. Tejet, lisztet, ló- és ökörszerszámot, vetőmagot az emberek egyszerűen egymástól kaptak-vettek, mintha csak a faluban csupa közeli rokon lakna. Mi, gyerekek, Bajandaj-hosszat egyetlen baráti bandában rohangásztunk. Annál ebédeltünk, vacsoráztunk, aki épp soronkö- vetkezett. Alkalomadtán bármelyik portán megkínáltak bennünket az izzó tandirból épp kiszedett lángossal. Sárgadinnyét, görögdinnyét meg mindenféle gyümölcsöt pedig mi magunk szedtünk kéretlenül bárki bahcsájában. Ugyanezekkel a zöldségfélékkel és gyümölcsökkel táplálták a bajandajiak a jószágot is; akkoriban eszébe nem jutott volna senkinek, hogy a sárgadinnyét vagy a paradicsomot a városba vigye eladni. Bővében voltak ott az efféle saját javaknak is. Az 1929—1930-as évek nyugtalanítónak és zűrzavarosnak mutatkoztak. Sok beszéd járta a kollektivizálásról, a dolgozó nép ellenségeiről és barátairól. Erre az időszakra rosszul emlékszem, akár egy hajdani kurta álomra. Olykor tűnik föl csak előttem — mint egy vízrétegen keresztül — apám elmosódott alakja. Annál jobban emlékszem rá vadászként s muzsikásként. Úgy rémlik, épp akkortájt éjjelente puskával járt, őrzött valamit, meg akart fogni vagy lőni valami rossz embereket... S lám, az 1932. esztendőre, amidőn csöndben és félelmesen az éhínség járta a falvakat s aulokat, erre a legapróbb részletig élesen emlékezem. Leírni azonban most nem akarom távoli, de rokon falubélijeim lassú sorvadását, halálát, mindazt, amit éreztek, gondoltak. Jóval később, már a magam lábán állva, valóságosan, teljes szívemből rádöbbentem ama napok tragikus súlyára, s annak ellenére, hogy mindezek megtörténte visszafordíthatatlan, életemben először éreztem félelmetes és kilátástalan szomorúságot. De volt a gyermekkor. Meglehet, semmivel nem rosszabb és nem jobb, mint a másoké. APA Házunkban mindenkor sok ember tanyázott, kivált télen, amidőn beköszöntött a legalkalmasabb vadászidő. Fedeles szánokon érkeztek, gyalog is jöttek; ki temérdek- nagy meleg bundában, puskával, ki csak könnyedén, a megszokott furkósbottal, ki pedig teljesen fegyvertelenül. Kutyát azonban okvetlen hoztak valamennyien; kopókat, farkasölőket s nagyritkán — fajtiszta agarakat. — Ej, Abdutalip, mi van veled? Szerintem jobban félsz a fagytól, mint a feleségedtől! Úgy hírlik, csak velünk mersz vadászni! — Eh, Abdutalip, ha a te kutyáid lennének a hajtókörben, nem futna el a szirtán! Körülbelül ily szavakkal nyitottak be házunkba a környékbeli vadászok. Uszman bácsi, öcséim: Ahmed, Alizsán meg én az első szobában ültünk és hallgattuk apa nyugodt hangját, aki rendszerint jó tréfával fogadta a vendégeket. Midőn a vadászok beszédbe kezdtek, csak egy valaki maradt közömbös — anyánk. Elfoglaltan sürgölődött a kazán körül, piszkavassal kotorta szét a tüzet a kondér alatt, s egyidejűleg elzavarta a tűzhelytől a kastos, éhes kutyákat. Olykor, türelme fogytán kiszórta az ereszbe a róka- és farkasirhákat, amelyekről bolhák serege ugrált szanaszét, mindenfelé. A legrejtettebb zugokban is ránktaláltak, s dühödten tapadtak tagjainkra, mintegy bosszút ál Iván azért, hogy anya megbolygatta őket. Apám higgadtan figyelte anya néma tiltakozását. Amidőn minden egyes, általa zsákmányolt bőr az ereszben volt, megköszörülte a torkát, shangjátföl nem emelve, de minden szót megnyomva mondta: — Rabija, előbb a kutyákat etesd meg, aztán a gazdáikat. Egy tálat teleöntvén valami löttyel, anya kicsalta őket az udvarra. Mi már itt voltunk, 37
