Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 1. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (Kisregény, befejező rész)
BALÁZS JÓZSEF SZERETŐK ÉS SZERELMESEK (IV.) XII. Másnap a lépcsőkorlátokat kezdték szerelni. Kalenda és Latorcza Imre a lelakkozott, pácolt deszkák éleit vizsgálgatta. Épp a betonba ágyazott vasoszlopok csavarmeneteit tisztították ki, amikor Kalenda az öreg csicskáshoz fordult. — Ideadná a biciklijét? El kell szaladnom valahova. — Vigye csak — mondta az öreg csicskás. Kalenda észrevette, hogy mióta a lépcsőkorlátok szereléséhez hozzákezdtek, az^ireg csicskás meg a fiú félrevonulva beszélget. A fiú többször elment a telep hátsó kijáratához, visszajött, súgott valamit az öregnek, aztán dolgoztak tovább. A beszélgetésbe néha bekapcsolódott Bertalan István is. Kalenda nem értette, hogy őt miért nem avatják be a súgdolózásokba. Már reggel észrevette — ma az alagsorban tanyáztak le, oda rakták a holmijaikat —, hogy a fiú ki-be járkált, a csicskás úgy figyelte minden lépését, mintha az élete függött volna ezektől a — látszólag céltalan — utaktól. „Csak nem?”, villant át az agyán a gondolat, „csak nem lopnak ezek valamit...?” Amikor már a bicikliért indult, akkor jutott eszébe a nyárikonyha, s az, hogy mennyire szeretett volna az öreg ajtókat, ablakokat kapni a felvonulási épület bontásából. „Éppen most nem kellene nekik lopni, várni kellene, ez nem a legjobb pillanat. A megbízott igazgató, meg a csoportvezető, meg a többi ismeretlen férfi állandóan az építők munkáját figyeli. Az istenit, vissza kéne fordulni, megmondani nekik!” Közben eszébe jutott az is, hogy beszélnie kell a csoportvezetővel, mert nem mehet ki, még dél sincs — csak úgy a városba. Az alkalmi irodaépületben találta meg Mireisz Bélát. — Szeretnék elmenni. Dolgom van a városban. A jövő héten lecsúsztatnám. A csoportvezető várt, szívott egyet a cigarettájából. Kalenda beleegyezésnek vélte a hallgatását, már indult is ki a szobából. — Kalenda! — szólt utána Mireisz. Kalenda megállt az ajtóban. — Jöjjön közelebb! Már mondani akartam magának, visszatérhetünk arra a régi dologra. Tudja, a présházak... Beszéltem másokkal is. Vállalják a maszekolást. Majd szólok mikor mehetünk. Kalenda maga elé nézett, nem válaszolt. — Aztán meg, azokat a régi dolgokat felejtsük el! Én is hibáztam . . . Egy ilyen helyen sok a munka, sok az idegesség. Az ember azt sem tudja, hova nyúljon, hova kapjon. De az a fő, hogy jól halad a munka, az igazgató elvtárs már pontosította az átadási határidőt! Egy kis rátartással tűzte ki az ünnepséget, de ez azért elég feszített ütemezést kíván. Mindnyájunktól . . . Kalenda megint elindult, amikor a csoportvezető — még mindig a székében ülve, félig háttal Kalendának — újra utánaszólt. — Kalenda! Maga volt már kiváló dolgozó? — Voltam — válaszolt halkan. — Nem baj! Azazhogy annál jobb ... — nézett rá a csoportvezető és a ceruzáját az ujjaihoz ütögette. — Nohát akkor a viszontlátásra! 11
