Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 12. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Csiga, csiga, facsiga (Kiss Benedek gyermekversei)

mily rossz itt a szóhasználat — gyermekversei, helyesebben: gyermekeknek is élményt nyújtó költeményei nem melléktermékek. Szóhasználatuk és zenéjük, invenciózus játékosságuk ugyan elsősorban a gyermekasztalra — a gyermekasztalra is! — utalja őket, de a verskedvelő felnőtt is megtalálja benne az őt érdeklő részt; meg például a csak nála igazán felnyíló szürrealisztikus rejtelmeket, a ritmus és nyelvgyötrés, ismétlés és páros-felelgetős mögötti halálosan komoly játékot. Fiatal költőink legjobbjai, Kiss Anna, Veress Miklós, Szepesi Attila — az ifjúsági irodalom szerencséjére! — mind gyakrabban fordulnak az igazi élvező, az esztétikumot ösztönösen megérző gyermek felé, s Kiss Benedek is őket követi, amikor egész kötetet szentel a még el nem rontott, bestsellerekkel meg nem fertőzött ifjú olvasónak.

Mert el kell egyszer végre hinni: nincs külön ifjúsági és gyermek irodalom, nincs legalábbis abban az értelemben, ahogyan a „felnőtt” irodalomból kiszorult áltehetségek gondolják; csak irodalom van, és ha erővel, tehetséggel, tisztességgel művelik, bármely ága igazi művészetként tud hatni. Weöres Sándor Rongy-szőnyeg, ciklusa. Nemes Nagy Ágnes, Zelk Zoltán, Hajnal Anna, Kormos István, Csoóri Sándor, Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Domonkos István — és még folytathatnék a sort — gyermekvers-világa rabul ejti a felnőttet is: ha másoktól, pl. a dilettáns „gyermekíróktól” megkülönbözik, csak abban, hogy ereje mindenkor a művészet (és befogadó!) iránti alázatban van: nem olvas és — főként! — nem ír „félre”, erőszakkal nem szakítja szét, hangzatos jelszavakkal, mert gügyögőkkel, tehát hazugokkal, nem hígítja fel költészetét. Gyermekekre figyelvén is, hisz a líra csodájában.

Aligha szükséges ismételni: Kiss Benedeket is jellemzik a fenti sorok. Csiga, csiga, facsiga című verseskönyve például ott a legizgalmasabb, ahol a már rég ismert nyelvgyötrő játékot, mindnyájunk gyermekkorának „török nyelvemlékét” versébe hívja, dúsítván ezáltal a költői szöveget, és versjátékát oly tájra viszi, ahol a költészet — tán mert elfeledhetően-könnyűnek gondolta gyermekkorunk békéjét? — még nem nagyon járt. Mondanom se kell, ezzel a furcsa „múltba révüléssel” nem csupán gyermekversének világa gazdagodott, hanem nyert véle egész lírája is. Folyóiratpublikációkból már megismerhettük, hogy némely költő miként fedezi fel újra — líráját frissítendő — a nyelvet: Páskándi groteszk világa: szóhalandzsája, Weöres átváltozóképessége, Csanádi Imre „képíró” archaizmusa s a Kiss Benedekkel egy nemzedékből való Szepesi Attila ó-indiai nyelvet kutató, létet magyarázó versjátéka mind valahol rokon az Óvó-maláj mivievezavadalok nyelvújító törekvésével.

Amikor Kiss Benedek, szinte szemérmes beavatkozással teherbíróvá teszi a nyelvet, épp e komoly-játéktól választ várván, arra is kíváncsi: romantikusan egyszerű népdalimádata nem vitte-é akarva-akaratlanul is egy irányba kifejezőképességét? Ha igen, mennyiben másult meg a népdal természetimádatában és a többnyire ellentétező szerkesztésmódban megdicsőült nyelv, keménysége mutat-é új — az előzőktől nem feltétlen minőségben eltérő, de mindenképpen más — vonásokat? „Nagy körtvélyfa /fölnő az éj, / érik rajta / arany-körtvély. / Árany-körtvély / leszakadó, / csak ez az éj / nem múlható” — „Navagy kövörtövélyfava, / fövölnövő avar evéj, / évérivik ravajtava / avaravany-körörtévély. / Avaravany kövörtövély / leveszavakavadovó, / csávák evez avaz évéj nevem muvulhavatovó!” S egy másik rész: „Kis csónakom / lehorgonyzóm, / csónakomból / kivetve horgom.” — „Kirgis csorgónarga korgom / lergehorgozor- gom, / csorgónargakorgomborgól / kirgiverget- verge horgom."

A fentiekből láthattuk: a gyermekeknek írott játék — ezért mondtuk szemérmesnek a költő rejtőzködését —, annak ellenére, hogy a lírikus akarná, kimondatlan fájdamakat takar, az elmenekülés, a primitív népek hangokkal is kifejezhető egyszerű és mélyérzelmű világára vet egy pillantást. A második példánk tán jól érzékelteti, hogy ez a nap-himnusz előtti időbeliség miként tudja egyetlen leleménnyel a századvégi romantikus verset önmagából kifordítani, a motorikus hang, a mássalhangzók előre meghatározott, s ezért már tudott és várt torlódása hogyan válik a gyermeknek felhőtlen, játékos nyelvgyötrést, a költőnek pedig egy másfajta versbe kirándulás örömét adó játékká. Evvel természetesen nem azt mondtuk, hogy Kiss Benedek előző világa megtagadandó, s azt sem, hogy „gyermekversnek" szánt, valójában nagyonis öngyötrő kirándulása mindenáron folytatódjék — ha ennek szükségét érzi, úgyis megteszi —, csupán egy fölvillantott lehetőségre — mutatis mutandis — a költői megújulás egyik formájára figyelmeztünk.

A Csiga, csiga, facsiga legtöbb költeménye a Weöres Sándor nevével jelezett irányhoz kapcsolható: jól mondható — kivétel természetesen az utolsó ciklus — a ritmus minden variációját megpóbáló, gyermekjátékot utánzó, mondókában és táncritmusban felderülő darabok. (Any- nyit szükséges még megjegyezni: költőink általában — s lehet, hogy a gyerekek is? — ezt a fajta verset kedvelik. A nonszensz-vers, a váratlan meghökkentésekre, gondolat-ficamokra épülő szabadvers ritka mint a fehér holló. Ez utóbbiból olvashattunk nemrég egy kiváló kötetet az újvidéki Domonkos István tollából (Kiss Benedek tisztában van azzal, hogy a gyermeknek mindent, csak unalmasat nem! S ennek szolgálatába állítja egész költészetét: vers íródik farsangra; altató, névcsúfoló, Vonatozó, Esőhívogató, vihar elleni Morgolódó, Csiga-mondóka váltogatja egymást. A „Csürüli-mamarika paprika egy” ... kezdetű, s versszakonként ismétlődő halandzsával a gyermek megtanulhat tízig számolni, a Zene-Bona, Szana-Szét két szó megbontásával, s a belőle épülő tartománnyal — semmi didaktiz- mus! — rendre szoktat, s oly bájosan, nevetve85