Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 12. szám - SZEMLE - Görömbei András: Duba Gyula novellái
könnyedén teszi ezt, hogy kedvünk lenne kipróbálni, gyermekes családoknál melyik országban, Zene-Bonában-é vagy Szana-Szétben-e történik több határátlépés. A szülői szeretet, az édesanya megbecsülésének szép példája az Anyám vasal, képisége hófehér tisztaságot előlegez: „Gyolcs havakba (gyöngycseppeket hint, / táltosa havat, / gyöngyöt ropogtat”; s a mese igazságtevő hatalmával, mily nevettető és mégis van csoda, „nyúlbogyó-sörét” fúródik a vadász fenekébe, vagyis ő puffantatik le a nyúl — dehogyis a nyúl, csak ártalmatlan, már „halott” bogyója — által, kérdőre vonatik, nevetségessé tétetik az erőszak, a borzalom, a jó elnyeri jutalmát, a gonosz megbűnhődik! Ezek után jogos a kérdés: taníthat-é a gyermekvers, útmutatásokkal, a felnőtt szem látta „igazításokkal” megterhelve, nem csorbul-e az esztétikum? Semmi kétség, ha költő kezében van a marsallbot, nem válik — nem válhat! — szét tartalom és forma. Az igazi költő a benne levő „tartalmon” kívül mást is mond, ha csak egyetlen képpel, hacsak egyetlen hasonlattal, sorpárral; mást is, és ez a más költőiségének, költőségének legfőbb ismérve. Klasszikusaink, Petőfi, Arany, József Attila, Radnóti életművéből — egyikük sem nagyon írt kimondottan gyermekverset — ezért választható ki könnyűszerrel (szerencsére ki is választódik és meg is jelenik) a gyermekek számára is élvezhető-érthető kisebb-nagyobb gyűjtemény, mert verseiknek, verseik igazság- tartalmának rétegezettségében is megvan a más és erre a műveltségélménytől, érzékenységtől és még sok mindentől függő másnak a felfogására egyként képes felnőtt és gyermek. Kiss Benedek gyermekverseiben is ott lelhető ez a rétegezettség, például az Esti vers fiamnak, fohászkodással címűben. A költemény tulajdonképpen egyszerű altató, szelíd képekkel és kívánalommal — „hegyek szempillája”; „ingecskédet falombnak”; „a kék paplant azúr égnek”; „tornyos felhő édeskedik” — kéretik-hivatik az álom, s ezt szolgálja az első öt versszakban visszatérő refrén is: „Kese csikó, táncos, / mesefaló táltos!”. A költemény végén, a „fohászkodással” jelzett részben megváltozik a hang, vagyis a gyermekvilág megőrzésén kívül, másra is utal; itt a költő már úgy szól, akárha magának: „Torkába, kis szűk patakba / ne szakadjon gátul szikla!” — siklatassék ki minden költőt / és igazságot! I bekerítő torz indulat, fenyegetés, őrződjék meg a gyermekének ígért háborítatlan világ! Még akkor is, ha ez csak illúzió, mint ahogyan — kiváló érzékkel — az utolsó versszak síró—jajgató refrénje mondja: „Jaj, kese csikóm! /szép mesefalóm!”. A kötetből még bőven idézhetnénk hasonló verset, melyben a gyermekvilágra — ízléssel és nem ráerőszakoltan — ráépül egy felnőtt világ, vagy legalábbis egy olyan képi látomás (pl. a Szál, szál.. ,-ban: „A föld vérző agyagbálna, / verdeső erdők a szárnya” vagy pedig az egyik versben a lovainak lángot mérő forgószél), amelynek teljes mélysége csak erős koncentrálással érthető. De nem kevés az ennek ellenkezője, a játékosságot, hangulati könnyedséget sugalló mese-szó sem: pitypalatty, fityfiritty, kutykurutty; a tréfás név: Zsíros Vendel, Táncos Nándor, Szalaggy Ámos; a ritmusra bontott halandzsa: „Zaka-Zaka-Zakariás” vagy: „Csürüli-mamarika-paprika. ..” és ide sorolható az utolsó ciklus, az Óvó-maláj mivieveza- va-dalok minden költeménye. Nem tudom eldönteni, hogy a sűrűn alkalmazott, felnőttnek is csak nehezen érthető tájszavak, mint pl. az elballigál, mórikál, bozsgás, sőremórál, buglya, abajgás, gádor, vendely, körtvély, a fentiekben jelzett funkciót hivatottak szol- gálni-é? Jellegtelen vers, ilyen a gyermekköltészetben már elcsépelt témát feldolgozó Égi bolt, melynek a különben kiváló Berki Viola-megálmondta képmása sem a legszerencsésebb, nem nagyon van a kötetben, de az Esőhivogatóhoz, a Vesszőlovaghoz, a Két szép lovamhoz hasonló remekek szinte tucatjával. Érdemes volt a Forrás Könyvek sorozatát e nem eléggé megbecsült műfaj érdekében kitágítani. Költő és olvasó egyaránt nyert vele. (Forrás Könyvek, 1976.) SZAKOLCZAY LAJOS DUBA GYULA NOVELLÁI Duba Gyula novelláinak lényegében egyetlen hőse van: maga az író. Önvallomás-jellegű novellái azonban tág érvényűek. Nem egyetlen ember eszme- és érzésvilágát mutatják be, hanem egy nemzedékét, melynek sorsa a történelem forgószelében hajladozott indulásakor, majd többszörös töréssel, megkésettséggel verekedte magát parasztból értelmiségivé, falusiból városivá. Ennek a nemzedéknek a gyerekkorát-serdülőkorát a háború árnyékolta be, életének természetes ívű fejlődését a háború utáni évek nemzetiségi politikája is gátolta. Az életformaváltásból következő konfliktusokat a nemzetiségi tudat kényszerű eltorzulása, kisebbségi-kisebbrendűségi érzéssé silányodása is tetézte. A csehszlovákiai magyar értelmiség harmadik nemzedéke tehát hatványozott kisebbrendűségi érzéssel küszködik, hiszen sokkal nehezebben talált magára a városi-értelmiségi életformában, mint a nemzeti tudat megszokott keretei között élő magyar- országi nemzedéktárs. Sérülései érzékenyebbek, tájékozódása bizonytalanabb, a megkésettség viszont türelmetlenebbé is teszi. Bizonytalanul és mimóza-módra téjékozódik a polgári Pozsonyban, létszükséglete ebben a többszörös bizonytalanságban a biztos pont: a falusi szülőföld a maga változatlan nyugalmával, s a parasztszülők a maguk rendíthetetlenül kemény, már-már megkövesedett erkölcsi tartásával. Elemi szüksége 86
