Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 12. szám - SZEMLE - Bárth János: László Gyula: Régészeti tanulmányok
tunk a mélybe, a bizonytalan ismeretlenbe, a lélek úgynevezett rejtelmeibe. Nem kérhetjük rajta számon a több írás adatolt objektivitását, s Bor Ambrus mégis ugyanazokat a törvényszerűségeket, mozgatórugókat ragadja meg, melyeknek felszíni jelentkezését más művek talán szakavatottadban, tárgyiasabban, de mégsem ennyire lényeget értően vizsgálnak. E szocionovella a műfaj életképességét tanúsítja, beválogatása a kötet nagy nyeresége. Miként Szekulity Péter és Serfőző Simon ezirányba mutató, lendületes riportja is. (Tévedés ne essék, nem a tudományos apparátussal, körültekintő precizitással, tárgyszerű pontossággal megírt dolgozatok ellen, hanem az irodalmi szociográfiában az irodalmat elhanyagoló, stílustalan — vagy éppen irodalmiaskodó, modoros — van itt is, pl.: ,,Ha hallgatunk, nagyokat szól a csend.” — megoldások ellen kívánok szót emelni.) A gyűjtemény 1975—76-os önmagunknak tart tükröt. (Sőt, a Jelenkor 1976. 10. 11. számában megjelent kitűnő írás 1974-ben születhetett. 1977-ben újraolvasva nem önmaga iránt, hanem inkább a jelenlegi beremendi állapotok iránt kelti fel az érdeklődést. Már távlata van.) Ebben a tükörben a szocialista fejlődésünk felvetette gondok és kisebb-nagyobb horderejű sikeres megoldásaik láthatók. A kötet minden fontosabb írása közelmúltunk társadalmi előrehaladásának — esetleg még kellően fel sem ismert — jelenségeire reagál. A megoldást elősegítendő. Ez tulajdonképpen a mindenkori szociográfia legfőbb feladata: felmutasson — pozitív vagy kóros — társadalmi jelenségeket, megragadjon mozgásokat, figyelmeztessen rájuk, rögzítse és tudatosítsa a jót, a követendőt, tegyen javaslatot az ellentmondások feloldására. Az író érzékenységét a tudós ismeretanyagával, s a publicista hevületével ötvözve válaszoljon a szociográfus a mindany- nyiónkat érintő és érdeklő társadalmi, politikai, gazdasági, etikai és kulturális kérdésekre. Vajon eleget tesz-e az írószemmel I976 ezeknek a váradalmaknak? Legjobb írásaiban: igen. Néhol a kérdés feltételében jeleskedik, másutt pedig a megoldásra is rá tud mutatni. A két véglet legjobb példája: egyrészről Veres Sándor — Mátyus Alice Falusi lányok Pesten című tanulmánya, mely nem áll meg az észlelés és tudatosítás szintjén, hanem arra törekszik, hogy alkalmas módszereket dolgozzon ki a munkásszálláson az életformaváltás átmeneti szakaszában, a „vegetatív léthez közelebb" élő egyének és a kultúra kapcsolatának új formáira, másrészről Zám Tibor Igyál, jó pajtásom! című szociográfiája, mely —ha kínál is megoldási ötleteket — természetesen nem vállalhatja magára a végrehajtás munkálatait. Ez már nem az író feladata. Az Irószemmei 1976-on jól megfigyelhető a váltás, ami az előző évtized szociográfiájával szemben e mostaniét jellemzi. Az itt olvasható írások egyike sem foglalkozik alapvetően gazdasági problémával. A szerzőket újra az ember kezdte el érdekelni. A művek többsége a hogyan él(j)ünk kérdéskört veszi fontolóra, s a megszólaltatottak hétköznapjainkról, hangulatainkról, jó vagy rossz közérzetünkről, s annak okairól vallanak. A „nem élünk olyan szépen, mint amilyen jól” (Brackó István), a nem emberben, hanem rendezvényben, mennyiségben gondolkodó munkásművelődés (László Bencsik Sándor), vagy a háztáji lehetőségeinek ki nem használása, sőt visszafogása (Serfőző Simon) ihlette írások mögött egyaránt ott húzódik Tamás Menyhért kérdése: „És az ember?”, „És az emberek igazsága?” S ugyanez mozdítja a tollat, ha a huszonkét éve bányász, vagy a harminc esztendeje tanyasi tanító, vagy a nyugdíjazott értelmiségi emberségteli portréját kapjuk. Olyanokét, akik munkásságukat a köznek áldozták. Akiknek hite, vállalása, energiája ma is példamutató és megbizseregtet. Akiket — bár többen is az „utolsó bölény” címkét ragasztják rájuk — meg kell találnunk, míg nem késő. Mert az itt felmutatott sorsokkal párhuzamosan — s az írók szeme ezt is látja — kitermeli a fejlődés az ember fonákját is. A „szocialista individualizmust”, az anyagias tempót, ami az összetartozás eredendő lelkesedését lohasztja. Ezért tartom szükséges és hasznos könyvnek az írószemmel 1976-ot, mert ha izgalmásságában nem éri is el más évek termésének hőfokát, aktualitásra, jelenvalónk átfogására törekszik. A szociográfia kényes műfaj, gyakran táncol pengeélen. Múltja—jelene azt bizonyítja, hogy jövője csak akkor lesz, ha — Zám Tibor írásában esik erről szó — a társadalom nem válik közömbössé saját dolgai — s tegyük hozzá: dolgozói — iránt. E válogatás is bizonyítja, hogy az írástudók többsége, legjobbjai felelősséggel művelik a műfajt, a gyarlóságok irtása, a jó példa népszerűsítése, a jobbító szándék vezérli tollúkat. Hogy Varga Domokos szavával élve, megérjünk „még a vizeken és vízpartokon is egy közösségre és emberségre hangoltabb világot”! Ehhez járulhat jó szolgálattal az írószemmel minden újabb kötete, ha a Gaál Gábor-i jelszó lesz válogatása-szerkesztése alapja. Ha majd ebből a gyűjteményből is minden jó írás egy gyengébbet szorít ki. Most van még a kötetben hézagtöltő. Vigyázat, nem hézagpótló! (Kossuth Könyvkiadó, 1977.) JANKOVICS JÓZSEF LÁSZLÓ GYULA: RÉGÉSZETI TANULMÁNYOK „Történelmi töprengések könyve” — írhatta volna László Gyula professzor a közel félezer oldalas, szép kiállítású könyv borítójára és címoldalára. Töprengések, kérdések, merész válaszok, majd újra kétségek és válaszkeresések. Mindezek 83
