Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 12. szám - SZEMLE - Székelyhídi Ágoston: Moldova György riportkönyve a vasútról
SZEMLE MOLDOVA GYÖRGY RIPORTKÖNYVE AKIT A MOZDONY FÜSTJE MEGCSAPOTT... Megcsaphatta bizony a mozdony füstje Moldo- vát is. Közeledéstől ismerkedésig, beavatottságig, azonosulásig terelgetve, irányozva útját. Riportkönyvét közömbös helyzetben, tárgyias hangnemben kezdte. „Vállat vonok, még nem tudok semmit a MÁV-ról, egyelőre mindegy, hová küldenek.” Zárómondatul viszont meggyőződéstől fűtött, kemény és nyílt szavú állásfoglalást választott. „Jobban kellene védeni az egészséges vasutast, és akkor nem kellene annyit költeni a beteg vasutasra.” Végül egy hatalmas gazdasági, szolgáltatási, műszaki, ipari és társadalmi ágazat belső világáról rajzolt képet. A vasút embereinek életformájáról. Eleve elhagyta mind a szervezeti és működési rendszer, mind a történelmi folyamat bemutatását. El mást is. Csaknem mindent, amit a hagyományos és külsőséges gondolattársítások fölsorakoztattak. Széchenyinek még a nevét sem említette meg például. Pozsony „indóházát”, az első vonatozás Petőfi fogalmazta élményét akár egy röpke párhuzamba sem vonta be. Annál bővebben és emelkedettebben írtTusor János mozdony- vezetőről, annál aprólékosabban örökítette meg a zalabéri mellékvonal utolsó szereplését. Csak azt kereste és ábrázolta, ami napjaink vasutasainak életét és munkáját meghatározza, igazgatja, betölti. Fontos, érdekes jelenségeket és összefüggéseket tehát. Igaz, nem úgy, hogy ebben a körben azután minden szálat végigbogozott volna. Megmaradt a beszélgetés, a személyes tapasztalat, a közvetlenül indokolt kitekintés módszerénél. Eszköze sem volt több, mint a golyóstoll meg a jegyzetfüzet. Moldova tudatosan és következetesen az átlagember átlagos megfigyelő, megismerő, megítélő szerepét vette magára. Következetesebben, mint bármikor. Művének belső egysége is ebből eredt: élmény, ismeret és közlés egyidejűségéből, megfeleléséből, párhuzamosságából. Gyakorlati célja — szándéka — is ilyen természetes. Pontosan kijelölte azokat a területeket, ahol ezeknek az embereknek életét és munkáját emberi lehetőséggel javítani, köny- nyíteni, segíteni szükségeltetne. Furcsa eredmény azután, hogy az átlagos elemekből mégis rendkívüli épület bontakozott ki. A szokásos ívű életpályák szokatlan feszültségű életformává álltak össze. Titkot, ravaszkodást persze hiába keresnénk; a fordulat tényeken múlott. Ismét csak köznapi, követhető tényeken. Moldova nem csinált mást,csupán egybemarkolta, ami valóban elválaszthatatlan, az embert, a munkát, a körülményt. Kiderült nyomban, hogy az egyensúly megteremtése és megtartása az emberre aránytalanul több föladatot rótt, továbbá, hogy az ember egész helyzetét éppen ez határozta meg. Moldova most már ezen a csapáson haladt. Embereit föladatukban ábrázolta. Esendő átlagemberi életmozzanatokat rakott egymás mellé, csakhogy az esendőséget és esetlegességet nem ismerő föladat törvénye szerint. Mintha abban lelte volna kedvét, hogy izzásra, lobogásra szítsa a szürkéből kevert árnyalatokat. Persze a varázslat receptjét a valóság szolgáltatta. Többek közt a ferencvárosi pályaudvar irányítótornyának ügyeletese, akinek még a szakálla is remegett az idegességtől, mivel „...sohasem tévedhetünk". Kikről beszélt! Nyolc vagy hat általános iskolai osztályt sem végzett emberekről, akik gépek, berendezések, rendszerek bonyolult és beláthatatlan hálózatával éltek és dolgoztak együtt. Tudva és látva, hogy szinte minden cselekvésük tété: saját életük és mások élete. Még a munkaformákat is rendkívülivé alakították a körülmények. Elkerülhetetlenné tették a hosszú szolgálatot, a távollétet, a megszakíthatatlan folyamatosságot, főleg pedig az állandó össze- hangolódást. Ezeknek ötvözetéből, együttes jelentkezéséből álltak a föladat alapegységei. A világvárosi pályaudvaron is, a mellékvonal menti őrházban is. Természetesen ezek az alapegységek másik oldalukon követelményképpen mutatkoztak: megszabva, mennyi és milyen testi, idegi, szellemi, érzelmi, akarati, erkölcsi teljesítményre késztették az embert. Mennyire, milyenre? Többre, mint az átlagos tényezőkre alapozott átlagos teljesítmény. Moldova éppen ennek feszültségét érzékeltette az egészet hordozó és mozgató életmozzanatok átlagosságának, szürkeségének hangsúlyozásával. Már itt szerepet adott a történelemnek is. Főszerepet. Mert mi következett abból például, hogy a magyar vasutat 1944—45-ben hetvenszázalékos kár érte. Hogy még 1975-ben is kétezernél több síntörést okozott a „túlélt” pályatest, a rossz minőségű ipari készítmény? Vagy abból hogy a magyar—szovjet áruszállítás mértéke húsz év alatt huszonötszörösre növekedett a záhonyi kapunál csupán? A következmény legegyszerűbben a tárgyi, anyagi, szervezeti, működési változásokban mutatkozott. Abban, ami megvalósulhatott, és abban, ami maradt igénynek. Ezt a történelmi változást persze az emberek tartották egyensúlyban, ezt a történelmi hiányt az emberek pótolták. Önmagukból. Mindenkori föladatuk így gyökerezett a történelembe, így fejezte ki a történelmet. Ez alkotta a föladat objektív oldalát. Történelmi sajátosságát egyben. Bár a tényeknek ez a csoportja az ábrázolásban önállóan nem emelkedett ki, aránytalansága meg-megcsor81
