Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 12. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: A „fiatal életek” útja a felnőttségbe

Az utóbbi kötet, a Törvénytelen halottaim e nyitó versében éppen az élet-igény épülését játszatja el halottaival, az általuk felmutatható legfontosabbat, közösségük erejét rögzítve:

Ház épül rájuk; tartanak falat, falut, hazát.

S jövőnk ha van, ők cipelik még ezer éven át.

Mert mindent elbírnak.

És ezzel megformálja a teljesség képletét, amelyből a kötet lírai hőse, a Halandó jelenleg a félelem elleni védekezésbe szorul. Mert éppen a közösségnek ebben az apo- teózisában születik meg az ellenpont is: a mi közösségünk önmagában gyengeségének, törékenységének félése („Vagyunk mi olyan gyöngék, árvák”). A halottak példázta valódi, erős közösség ugyanis csak virtuálisan jelentkezik, amelyhez viszonyítva a ma élők jelen közössége gyengének látszik. Bár ez mégsem jelentheti társtalanságát, kiszolgáltatottságát. Mert az ősök, elődök, példák alkotta-megálmodta-megszerkesztette rend az élők közösségével együtt egésszé épülhet, ebben a szintézisben elveszíthetjük gyengeségünket, árvaságunkat. Mégis a Ratkó által kétféle jellegű elemből szerkesztett közösség-képzet csak lehetőségében vezethet a kívánt szintézishez, jelen állapotában nem szervül ebbe az egységbe, megtartja kívülállását is. A közösség e kétféle megjelenési formája a virtuális és a valós közötti feszültséget ugyanakkor nem oldhtja fel az időbeli különböztetéssel sem, számára nincs különvált múlt és jövő. Mind kettő a jelen formája. Ezzel versében feszültséget tud teremteni, a jelen virtuális és valós arcát egyszerre felmutatva és egymásban megvizsgáztatva. De ugyanakkor épp azzal, hogy a jelenben tételezi a jelenben egymást kizárónak feltüntetett két közösségi formát, — sajátos elbizonytalanodás lesz szemlélődésének eredménye: az egyiket nem hirdetheti valósnak, hisz ezzel őszinteségét tagadná meg, a másikat nem vállalhatja dicsérettel létformájának, mert ezzel igényét adná fel.

Számára a csak szemlélődés, az ellentmondások tudomásulvétele, regisztrálása nem a megfelelő életforma, ő a cselekvés módozatait keresi. De cselekvés-programját mindebből következően csak személyre szólóan tudja megfogalmazni; a jelenbeli esendőség- ből ezzel igyekszik kiemelni az egyes embert és — legalább saját cselekvésében, személyes helytállásában — a virtuális közösség tagjaival egyenrangúvá tenni. Cserébe nem tud mást ígérni, mint a személyes helytállás jóérzését, — nem az elvonatkoztatott önmegvalósítást, de a hasznos önmagára találást:

legalább magát meg tudja tartani.

Ezt a magatartást méretezi azután mostani ember-képzetére, melyet Halandó-nak szólít, amelynek kiteljesedése a szabályosan leélt élet ívét adja, lezárva a természetes halállal, de amelyet ugyanakkor a fenyegető félelmek gyűjtő képe, a törvénytelen halál fenyegetése vesz körül.

Ez a Halandó, Ratkó kötetének lírai hőse az élet és halál, az ideális és torz, a közösségi kiteljesedés és töredékkéválás határán, keresztezési pontjában áll. Ha a természetes halottakról van szó, amikor az ő „ideális” életüket játsza el, ezeket a képeket mindig a jelen zavartságába buktatja. Az Anyám természet-poézisét a „ne sírjatok testvéreim” jelenbe fájó, a veszteséget éreztető zárása követi; és ha Majd hazajönnek a halottak, végülis,,este nem tudunk lefeküdni” — írja; ha pedig a természetben együtt élne a már halott szeretteivel („hurcolkodom, szülővárosom lesz az a fa") a színhely fordul egy pillanatra visszájára:

73