Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 12. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: A „fiatal életek” útja a felnőttségbe

helyére talál, életével halálát — a történelembe épülését — kiérdemelve ebben az együttesben. A halál utáni életükről, utóéletükről elgondolt költői látomás: a szépen élés ideális képlete, amely ellenpontjává nemesedik meg nem valósulhatott, félresike­rült valódi életüknek, — a kötetek legszebb, legpoétikusabb pillanatait teremti meg e képekben. Megtalálta tehát segítségükkel a biológiai nyugalmat, a természet része­ként, a természetnek adva majdan termékenyítőül testi önmagát; de megtalálta az emberi nyugalmat is: „földjükbe” hull a teste. Egy közösség nemcsak jelenében él, — ha igényt tart a jövőre, vállalnia kell a múltját is. Ez a múlt állandó jelen, a halottak a közösség alkotó tagjai: Nem löszön futóhomokon, jövőt csak ilyen alapon: holtakkal töltött talajon építhetsz, eggyen egy fajom. És ahogy ez az emberi faj egészére, éppúgy érvényes annak minden népegyedére is. Az emberi folytonosság élteti az egyedet, és szüli újjá és újjá környezetét. A születés, ez a Ratkó-költészet mítosza, ebben az aktusban bizonyítja létét az egyes és a nép, a történelem és a jövő, bizonyítják az élők és a holtak is. Ellentétét a természetből idézi: az ősz hozza a pusztulást, a tél a kegyetlenséget. De ezek a természet ciklusát követőn mind átmeneti állapotot jelentenek: velük szemben a születés, a megújulás tűzetik ki „örökös ékül”, ez az az „új évszak”, mely kellene, melyet a természet és társadalom váltakozó évszakaiból eszményként következtet ki a költő. Míg azonban korábban — átélve a természet harmóniáját — a halál csak a természet rendjének érvényesülését jelentette számára, az élet törvényének kiegészítését, a ha­lottak is részesei voltak mai életünknek, a haza is múltjával, halottaival együtt alakult egésszé, a mai ember természetes közösségévé, ugyanakkor ennek kihívására megszü­letik ennek ellenpontja, a szintén korábbi Ratkó-motívum újarcú jelentkezéseként: a félelem új megjelenési formája a törvénytelen halottak világa. A törvénytelen halot­tak: akik nem a természet rendje szerint távoztak az életből, de a társadalom kegyet­lensége, vagy csak felelőtlensége juttatta őket erre a sorsra,— halálba kényszerítettek, vagy megszületni sem engedettek. Ebben a megjelenési formában fogalmazza, jeleníti meg Ratkó mindazt a társadalmi súlyú, általunk, tőlünk függően is növekedhető ve­szélyeztetettséget, amelyet közösen, együtt kell — reménye szerint — kivédenünk. E kétféle, ellentétes világ keresztezési pontján áll a költő, együtt él félelem nélkül halottaival („mégiscsak ők tartják a földet, drága halottaink”), és félelemmel tart seregszemlét a halálba kényszerítetteket megidézve. Halandó — egyenrangú velük csak az lehet, aki oly kemény, legalább magát meg tudja tartani. Megmaradt tehát itt is a Fegyvertelenül-korszak egyszál hiten egyensúlyozó egyes embere, de annak céltudatos és célirányos pályaképe mostanra mintha lehatárolódott volna. Ott a bemutatott ember egy volt a többi közül, itt önmagában végzi erőmutat­ványát, ott átjutni akart a halálig, itt „legalább” megtartani igyekszik magát, a le­hetőségei szerint leélt életet jelentő természetes halálra készül, készen a törvénytelen halál, a lehetőségek alá szorulás kivédésére. Magyarázza, behelyettesíti ez a képlet a korábbit, az általánosabbat, de szűkíti is az általa betölthető kört, amely a versben bemutatott „természetes” halottak rendjéhez,erejéhez viszonyítva is mintha kevesebb lehetőséget adna a mai Halandó-nak. 72

Next

/
Thumbnails
Contents