Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - MŰVÉSZET - Á. Szabó János: Jelenségek és furcsaságok Kecskemét művészeti életében

1976-ban Rüszté. Azonban akkor Dévay Camilla játszotta a címszerepet, most Sára Bernadette. Dévay játékát kár lenne most dicsérőleg elemezni, mert már évek óta nem tagja a színháznak, Sára Bernadette-ét pedig azért lenne kár, mert udvariatlanok lennénk vele, ha Dévayval összehasonlítanánk.

Sára Bernadette egy rendkívül igényes rendezésű, újszerű felfogású előadáson nem tudott megbirkózni a színháztörténet egyik legparádésabb szerepével. Szándékát, igyekezetét, erőfeszítését méltányolhatjuk, sőt a rendező merészségét, hitét is, hogy rá merte bízni a skót királynőt. Azonban ez a merészség céltalan vakmerőségnek minősíthető, ha megnéztük az előadást. Sára Bernadette — meglehet, mind a két esetben indiszponált volt, amikor láttam — rekedtes, fojtott torokhangján elsikkadt Schiller Kálnoky László által oly gyönyörűen magyarra fordított szövege. Darabosan, bizonytalanul mozgott a színpadon, kivéve néhány szándékosan hisztérikusra komponált jelenetében, amikor viszont inkább Arthur Miller Abigail-jára emlékeztetett a Salemi boszorkányokból, semmint trónigénylő királynőre. (Mint látvány, jelenség, tagadhatatlanul szép volt.)

A régi előadáson Karizs Béla, a később operatenorként feltűnt, Kecskeméten sokoldalúságáról ismert igen jó színész alakította Burleigh-et, metsző okossággal, félelmetesen hidegre, élesre csiszolva a cselszövő figuráját. Most Hetényi Pál talán élete legjobb játékát nyújtotta ebben a szerepben, de őt is sértés lenne Karizzsal összehasonlítani, mert éppen az említett erények hiányoztak belőle, s erre ne mondja senki, hogy más most a rendezői felfogás, mert Schiller drámájában ott a cáfolat.

Lehetne folytatni hosszan a sort, de két példát csupán még. Davison államtitkár igen érdekes, igen fontos szerepét 59-ben Fekete Tibor kapta, a színház egyik vezető színésze. Most Popov István, aki beszélni nem tud, mozogni nem tud, de a javára írhatjuk, hogy rettenetesen meg volt ijedve a színpadon, s szerepe szerint tényleg ijedtnek kellett lennie.

A másik példa. Mortimer kulcsfontosságú, igen látványos főszerepét Vörös Tibor rontotta el annak idején. Most Vándorfi Lászlónak sikerült még jobban elrontania. Jóllehet tehetség, szép a hanganyaga, s ha bánni megtanul vele, szépen is fog beszélni, önálló irodalmi esteken sikerrel szerepel, mert művelt, intelligens, délceg megjelenésű fiatalember, de színpadi főszerepre beszédtechnikája és mozgáskultúrája elemi hiányosságai miatt még éretlen.

Egy öreg színházbarát a Stuart Mária után megjegyezte, hogy vajon miért nem monodrámává írta át a rendező a darabot Szakács Eszter számára. Nem volt igaza, mert Angliai Erzsébet félelmetesen nagyszerű megformálóján kívül Radó Béla is remek volt Kent gróf epizódfigurájában, csusszanó, hanyag járásával, fenyegető gunyoros- ságával, továbbá Forgács Tibor is szépen megoldotta Melvil udvarmester nemes emberségű, s ezt az emberséget önmaga megkérdőjelező egyéniségét; továbbá még többen voltak elfogadhatóak.

De.

Nem méltathatjuk addig teljes azonosulással Ruszt József rendezői és művészeti vezetői képességeit, sem az Orosz István segédletével, szuggesztív színpadépítő talentumát, sem a világítási és hangeffektusokkal való bánásának már-már virtuozitását, amíg alapvető szereposztási tévedéseket követ el. A Petőfi Népe 1976. november 9-i számában egy ifjú színésznőt bemutató portré keretében így magyaráztatik Ruszt József rendezői koncepciója: ,,...s ami (persze leegyszerűsítve) egyszerre jelent színész és rendező központú színházat.”

Hát egyelőre nagyon le van egyszerűsítve, a Stuart legalább is erre mutat. Mert a rendező-központúság nagyon is jelen van, s a színészközpontúság sem hiányzik, mert Szakács Eszter magányos cédrusként emelkedik az előadás fölé.

91