Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 1. szám - MŰVÉSZET - Á. Szabó János: Jelenségek és furcsaságok Kecskemét művészeti életében
Mondják, „csapat” van Rüszt körül alakulóban. Várjuk, hogy „aranycsapat” legyen belőle, de elnézést a profán hasonlatért: Puskásból, Kocsisból, Bozsikból és társaiból lehetett aranycsapatot kovácsolni, a mai magyar futballistákból eddig még nem sikerült, s ilyesmit nem is vár senki a szövetségi kapitánytól. Ilyen bánatos hangvétellel zárnánk jegyzetünket, ha nem láttuk volna Niccolo Machiavelli Mandragoráját is Csiszár Imre rendezésében. A bemutató előtt némi kétely fogta meg a színházért aggódók szívét: vajon nem csúszik-e át ízléstelen malackodásba az előadás, mert a Mandragora sikamlós ám a javából. A kitűnő fiatal rendezőn, s a nem kevésbé kitűnő és fiatal (még főiskolás) díszlet- tervezőn kívül a természetesen szintén fiatal jelmeztervezőé, Szakács Györgyié a siker legfőbb érdeme. Ezek a jelmezek nemcsak korhűek és a kort parodizálók voltak egyszerre, továbbá látványosak, pazar kivitelezésűek: hanem igazi dramaturgiai funkciót töltöttek be. Még színdramaturgiait is, világosan érthetően, szellemesen, pedig e kategóriát is oly sok, főként filmrendező szereti homályba burkolni. Egyetlen példát. A hebehurgya, léha, kapzsi, kéjsóvár . . . (tessék még nyugodtan hozzágondolni féltucat pejorativ jelzőt) főszereplők mindvégig színpompás, puffos, paszomá- nyozott (és így tovább) ruhákban páváskodtak, ellenben a képmutatásra folyvást „rámutató” afféle narrátor-bohócok, hófehér jelmezt viseltek, a Piert-k hagyománya szerint. S mikor bekövetkezik a csúfos happy end, mindenki becsapva, megcsalatva, és megelégedve: a léhák és kapzsik fehérednek el, már jelmezükben, mely kimondja így: íme ezek a bohócok, s milyen elszomorítóan rossz bohócok. Tegyünk említést még Veöreös Boldizsár mesterfokú koreográfiájáról, s a Fuchs László finom vezényletével kulturáltan közreműködő, ezúttal a színpadon heverésző, járó-kelő, reneszánsz jelmezbe bújtatott, tehát szereplővé előléptetett zenészekről. És a színészi összjátékról. Mert a Mandragorában volt. S Székhelyi József mint Callimaco igazi csapatkapitány. Tudott hadarni, halandzsázni, úgy, hogy minden szótagját, minden hangsúlyát értettük, éreztük, s oly könnyedén, tudatosan, időnként akrobatikusan mozgott, hogy westernek vagy szamurájfilmek hőseihez hasonlíthatjuk túlzás nélkül, pedig hát neki nem volt kaszkadőrje. S ha már a nagy szavak birodalmában vagyunk: sztárteljesítmény volt Major Pál Fráter Timotheusa is. Ők ketten ragadták magukkal az együttest. Egy-két szereposztási tévedés, avult operett-stílus- maradvány előfordult ugyan, de az egész majdnem jobb volt, mint bármely részlet, pedig sziporkázott igen sok részlet is. Lehet, hogy mégis lesz csapat? — Izgulunk érte. FOLYÓIRATUNK SZERKESZTÉSÉBEN KÖZREMŰKÖDNEK BUDA FERENC (főmunkatárs) GOÓR IMRE PINTÉR LAJOS RAFFAI SAROLTA ZÁM TIBOR 92
