Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 12. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (III. rész. Kisregény)

— Akartunk egy görbe éjszakát, de az építésvezető elvette mindnyájunk kedvét — kezdte Dönci Kalendának. — Hallottál már ilyet? Ránkrontott!

Kalenda a tányérja fölé hajolt, lelassult, rövid mozdulatokkal evett, úgy tett, mintha nem hallaná, amit Dönci mondott neki.

A vurlitzer felől ismert sláger dallamai jutottak el hozzá. Most nem zavarta a felerősített zenegép, azt gondolta, ha úgy tesz, mintha a zenét hallgatná, akkor nem kell Dön- cire figyelnie.

— Egyébként — fogta meg Dönci Kalenda karját, — ha valami bántódásod lenne, csak szóljál! Meg aztán, Mireisz kolléga is ott van. Ő a te csoportvezetőd, neki szóljál először, aztán . . .

— Mi bántódásom lenne nekem? — lepődött meg Kalenda.

— Tudjuk, tudjuk ... — ellenkezett Dönci. — Téged bárhova felvennének, csak egy szavadba kerül, az ország, de a világ bármelyik üzemébe... Egy ilyen szakembert! Csak tudod, lehet, hogy az építésvezető elkezdi járatni a száját, aztán téged is belekeverhet. Ezért mondom.

— Meg tudom én magamat védeni — válaszolt halkan Kalenda.

— Látom én azt. . . Mireisz kolléga is beszélt már arról, hogy milyen rendkívüli ember vagy. A szakmai tudásod! — nem lehetett kétséges Kalenda számára, hogy udvarolnak neki.

— Csak olyan ember vagyok én, mint a többi — hárította el a bókot.

Csak most vette észre, hogy ott ül az asztalnál a csoportvezető is.

Az étterem megtelt vacsorázó, hangoskodó emberekkel. A zenegépből egyre újabb és újabb dallamok szaggatták a levegőt. A rock and rollt érzelmes sláger, az érzelmes slágert indulószerű beat zene követte.

— Az úristenit ennek a világnak, meg a naplopó ifjúságnak! — pattant fel Dönci az asztaltól, hogy el hallgattassa a vurlitzert.

— Maradjon, Dömötör elvtárs — szólt egy, Kalenda számára ismeretlen férfi Dön- cinek. „Tehát akkor a Döncit Dömötör elvtársnak hívják ...”

— Mit akar, Matkovics? — maradt állva Dönci.

— Matkovics elvtárs — igazította ki a férfi.

— Jó, ha elvtárs, elvtárs — Dönci nevetett.

Matkovics ritkuló, fekete hajú férfi; a koráról csak a szeme, az arca árulkodott.

— Megírtam a leveleket. És tudja, kinek címeztem Dömötör elvtárs? — a férfi az asztaltól két lépésre állt meg, úgy magyarázott. — Szóval tudja? Na ugye nem? Egyenesen Kádár János elvtársnak. Megírtam benne . . .

— Mit írt meg benne? — kérdezte még mindig állva Dönci.

— Megírtam benne, hogy az én apám már 19-ben kommunista volt. . .

— Ezt tudjuk — vágott közbe Dönci.

— ... és azt is megírtam, hogy én 45-ben léptem be a kommunista pártba . . .

— Ezt is tudjuk — replikázott Dönci.

— És éppen engem, és éppen minket semmiznek ki! Amikor mindig mi vállaltuk a munka nehezét! Ezt tudja a város, az egész város!

— Nézze . . . azok a dolgok már igen régen voltak . . . Ma már más szelek fújnak . . . Matkovics bátyám, akarom mondani elvtárs. Például nem végzett iskolát, ma már a lelkesedés bizony nem elég. Lelkesedéssel csak legyet lehet fogni — mondta Dönci és majdnem kibuggyant belőle a nevetés a saját viccén.

— Csak legyet? — nézett rá Matkovics.

Kalenda Matkovicsra nézett. Úgy tűnt neki, hogy a férfi szeme fényes, s hogy egyfolytában remeg az álla.

18