Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - MŰVÉSZET - Á. Szabó János: Jelenségek és furcsaságok Kecskemét művészeti életében

Szemérmesebbek lettünk, nagyon helyesen (?). A televízió, a film, a ragyogó köz- művelődési kombinátok és egyebek elkényeztették a közönséget, nem szeretik a színházat — sírnak némelyek. „Igyál, és felejtsd el, hogy játszottál!” — összegezte a helyes színészi viselkedés normáit majd egy évtizede Csorba István, a minden kecskeméti színházjárónak feledhetetlen buffó. (Kiskunság, 1968. I.) Akkor sem volt igaza, most pedig eszébe sem jutna ilyet leírni, ha beülne egy Stuart Mária vagy Mandragóra-előadásra, avagy belepillantana abba a statisztikába, amelynek néhány számát a statisztikáktól való viszolygásom ellenére kénytelen vagyok ismertetni.

Ezerrel több a bérletes, mint a tavalyi szezonban. A Stuart Mária eddigi huszonnyolc előadását tizenháromezer háromszázan nézték meg. (Tehát egy szomorújáték, ráadásul klasszikus és XVIII. századi történelemfilozófiai szomorújáték átlagos nézőszáma négyszázhetvenöt a hétszázas létszámot befogadni képes színházban, amely tulajdonképpen csak hatszáz személyes, mert száz helyre nem szoktak jegyet kiadni a közönség iránti udvariasságból, ugyanis azokról nem lehet látni.)

A kihasználtság, ahogy a szervezők szakzsargonja nevezi, tehát nagyobb, mint bármikor prózai darab esetében, sőt nagyobb, mint bárhol az országban, mondják ugyancsak a szervezők. S bár az utóbbi állításra nem mernék mérget venni a pontos összehasonlító adatok ismerete nélkül, de messze akkor sem jár az igazságtól, ha nem igaz.

Persze, a bérletesek! — legyintgetnek a kétkedők. — Megvetetik a bérletet a munkahelyek közönségszervezői által, a bérleteket ajándékba adják a szocialista brigádoknak, a brigádtagok nem jönnek el az előadásra, a statisztika ragyog, a nézőtér üres — folytatják a meggyőződéssé vált kétkedést.

Én nem tudom, kik járnak, kik nem járnak színházba, a magam részéről egy hónap alatt hat előadást néztem végig (Stuart Mária, Mandragora, Óz a nagy varázsló, mindegyiket kétszer), de nemhogy foghíjakat nem, de a földszinten, a páholyokban és az erkély első néhány sorában üres széket is keveset láttam, pedig egyik sem premier előadás volt a hat közül. És végső érvként a legyintgetőknek (ezzel kellett volna kezdeni); a bérletszüneti előadások nézőszáma magasabb, mint a bérletieké, meghaladja az ötszázat.

Tehát úgy tűnik, szeretik a Katona József Színházat Kecskeméten, és mesélik, tájelőadásokon is széles e megyében, továbbá Székesfehérvárott, Szekszárdon stb. Vagy legalább is érdekli a közönséget a színház; a tv, művelődési központok és a tömegkommunikáció egyéb csodái ellenére is.

Azonban helytelen lenne misztifikálni a Katona József Színház bizonyos reneszánszát. Igazgatótól kezdve a statisztákig mindenki büszkén mutatta a Magyar Nemzet egyik riportját, amelyet Szakács Eszterrel készített a szerző, s amelyben olyasmit fejteget, hogy bárhol az országban elhangzik bárkiről, hogy a Kecskeméti Katona József Színház tagja: ez rangot jelent.

Nem jelent rangot. Státuszt, helyesebben szerződést jelent. Mert Gábor Miklós, kétszeres Kossuth-díjas, Kiváló és Érdemes Művész, Bács megyei Művészeti-díjas színművész is tagja a színháznak, és X. Y. „gyakorlatos színész is”, akit a magam részéről csak abban az esetben engednék be a színházba, ha megváltja a jegyét, és szép csendesen ül a nézőtéren. Ez a mérce két végpontja csupán, a beosztás rengeteg.

Való igaz, hogy elkezdődött valami a színházban, valami új, izgalmas, másféle mint a múlt, de helytelen lenne úgy beállítani (pedig ilyen suttogó kórus is alakul), mintha Ruszt József főrendezői megjelenése előtt soha nem lett volna jó és izgalmas színház Kecskeméten. Volt, hogy csak személyes emlékeket idézzek föl, Németh Antal itteni rendezői működése, Seregi László főrendezősége idején. És hogy a téma velejébe vágjunk, abban az időben sokkal több volt a jó színész Kecskeméten.

Stuart Mária a Katona József Színházban, 1959 elején. Gyengébb rendezés, mint

90