Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 1. szám - MŰVÉSZET - Á. Szabó János: Jelenségek és furcsaságok Kecskemét művészeti életében

Színházi évadkezdés borúval, derűvel

,,A’ szabad Brittek’ Szemirámja fondor Versenyes társad dicse’fénytetőjén Olly nagy, olly szép nem vala mint Te a, bús Börtön ölében”.

(Részlet Toldy Ferenc Stuart Mária című verséből, amely még Schedel aláírással jelent meg az Aurora Almanach 1823-as évfolyamában, s feltehetőleg Schiller drámájának első magyarországi előadása sugallta).

,,Nem hisszük, hogy volna oly általánosan gyűlölt név az irodalomtörténetben, mint azon férfiúé, kinek jellemét s munkáit jelenleg vizsgálni szándékunk”.

(Macaulay: Machiavelli. Az esszé bevezető szavai B. P. fordításában, Bp. 1875. Franklin.)

A mottóként kiragadott két idézet mintegy mentegetőzés is lehetne, avagy tekintse kihívásnak az olvasó, pedig valójában csak emlékeztető: az értelmezések változnak koronként, koron belül, s még akkor sem cáfolhatatlanok, véglegesek, ha abszolút szakember mondja ki őket, s ráadásul a maga szakmájában meghatározó nagyságrendű egyéniség. Egy bizonyos. Valamely jó ügyért lelkes, érvelő vélemény a tökéletes megoldás érdekében kaszabolja a ködöt, amely meggyőződésünk, hogy létezik, mármint tökéletesség is, meg köd is.

*

Milyen derűs viharral kezdődött a Kecskeméti Katona József Színház 1976/77-es évada! Az ifjú színész, kire már akkor rábízta a rendező Hamlet szerepét, mikor még meg sem száradt a színművész-oklevélen a tinta, most évek múltával a tréfacsináló dévaj Puck alakjában tért vissza. Nem a „teátrumban játszta” ugyan Puckot, hanem tulajdon való életében. Bizonyára számítván rá, hogy a műsorfüzet szerkesztői és korrektorai ügyet sem vetnek arra a közismert nyomdai előírásra, hogy a bekezdések kezdőbetűit felülről lefelé össze kell olvasni (Kínában nincs ilyen gond!), ilymódon csintalan üzenetet küldött egy kollégájának. Annyira csintalant, hogy a műsorfüzetet újra kellett nyomatni, s az eset kiszivárgása után többen nem is Pucknak látták az akrosztikhonos üzenet küldőjét, hanem egy másik, régebbi szerepében: a mocskos szájú Thersitesnek a Troilus és Cressidából.

Hát, így is fel lehet fogni, minthogy e jegyzet írója nem kíván Intim Pistaként visszatérni a folyóirat lapjaira, pusztán azért szellőztette újra az ügyet, hogy rosszallásának és helyeslésének adjon hangot.

Rosszallásának azért, mert művészhez méltatlannak tartja, továbbá a színházért őszintén rajongó, műsorfüzet-olvasó közönség durva megsértésének az efféle pajkos- ságot. Helyeslésének pedig azért, mert a régi idők oly sokak által visszasóvárgott, igazi „SZÍNHÁZI ÉLET”-ének megújulását olvassa ki ebből az aprócska kellemetlen jelből. A század eleji legendás kecskeméti direktor, Mariházy Miklós idején volt divatban az ilyen nyíltszíni személyeskedő csetepaté, csak akkor nap mint nap, és a legteljesebb nyilvánosság előtt, és a közönség drukkolt, közbekiabált, az aktorok kihallgatást kértek a polgármestertől, hónapokig dúlt a vita az ellenzéki és a kormány- párti hírlap között, és mindenkit érdekelt a jelentéktelen ügy, mert szerették a színházat. (Azóta szemérmesebbek lettünk.)

89