Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (kisregény, II. rész)
A kék köpenyes férfi levette a szemüvegét, és úgy nézett Kalendára. — Én vagyok itt a csoportvezető .. . Mireisz, Mireisz Béla ... — Először köszönni szoktak nálunk ... így szoktuk meg — állt meg előtte Kalenda. Kalenda mögött cigarettázva figyelte a csoportvezetőt Latorcza Imre. Aztán Kalenda mellé állt az öreg csicskás is. Könyökével meglökte Kalendát, „hagyd, ne állj le vele vitatkozni” — ilyesmit jelenthetett a könyök mozdulata... — Miért, maguk kicsodák? — védekezett a csoportvezető. Kalenda nem válaszolt, a fiú ledobta a földre a cigarettavéget, eltaposta, majd otthagyta a csoportvezetőt. Odament Bertalan Istvánhoz, útközben visszaszólt Kalen- dának: — Ebédre mit hozzak? Sört, vagy bort . . .? Itt a fűszeresnél csak sör szokott lenni, meg savanyú bor... — Bort hozzál — válaszolt Kalenda, de még mindig a csoportvezetővel nézett farkasszemet. — Én ismerem Mireisz... elvtársat... ugyebár eddig a városi tanácson dolgozott. Gépkocsivezető tetszett lenni ... — magyarázta meglepetésszerűen az öreg Turóczi. — Ez most nem tartozik ide ... — emelte fel a hangját a csoportvezető. — Tehát miért nem tartozik ide? — mondta erőltetett nyugalommal Kalenda. — így legalább mindnyájan tudjuk . . . — Maguk nem tudnak semmit! — intette le Kalendát a csoportvezető. — Mireisz. .. egyszóval a tanácselnök gépkocsivezetője tetszett lenni, az egész város ismeri. Miért kellene ezt titkolni? — csodálkozott az öreg csicskás. — Maga csak dolgozzon — lépett közelebb a csoportvezető. Egyszerre tűnt jóságosnak, fennsőbbségesnek, és elutasítónak. — Nézze, én azt jól tudom, hogy a múltkor . . . lebontották az alkalmi raktárt, ott a felvonulási épületet. Tudom hova vitték a jó kis ajtókat, a takaros kis ablakokat ... — Ez hogy jutott eszébe? — vonta össze a szemét Mireisz. — Mert maga is tudja... Hova vitték... Pedig azt nekem ígérték... Nekem ígérték... — Mit ígértek magának, jóember? Én a maga helyében nem okoskodnék annyit . . . Minek? Hát jár az magának? Megdolgozott érte? Nem! Na ugye? — a csoportvezető lekapta a szeméről a szemüveget. Az öreg csicskás bizonytalan mozdulatot tett, eloldalgott, aztán az ablakhoz lépett, visszafordult, nem tudta eltitkolni, hogy most megijedt a csoportvezetőtől. Kalenda észrevette az öreg félelmét, majd az ideges csoportvezetőhöz szólt. — Nézze . . . Egyezzünk meg abban, hogy maga itt nem szól bele semmibe. Ha maga sofőr volt, az a maga dolga, de itt másfajta munka folyik. Jöhet-mehet, csinálhat, amit akar, de nem szól bele semmibe... Gilt? — tette még hozzá Kalenda. — Kérem szépen, ezt a hangot én nem fogom eltűrni... Ma reggel neveztek ki csoportvezetőnek, minden kőműves, asztalos, festő-mázoló az én kezem alá tartozik ... — mondta egyre nyomatékosabb hangsúllyal a csoportvezető. Latorcza Imre egyszerre úgy elkezdett nevetni, hogy mind a két kezével a combját csapkodta. — Az ő keze alá tartozunk, hallottátok...? — szinte fuldokolt a nevetéstől. A csoportvezető sápadtan nézte a nevető fiút, a komoly hallgatag, kiismerhetetlen arcokat. — Egy sofőr keze alá tartozunk, eddig Trabant-pecér volt... — Hagyd abba! — szólt a fiúra Kalenda. — Csinálja mindenki a dolgát! Itt a dél a nyakunkon ... 79
