Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (kisregény, II. rész)

A templom előtt álltak meg. Kalenda még mindig a megvilágított toronyórát bámulta, aztán a templomkert kerítése fölött kihajló zöld ágakhoz nyúlt. A toronyóra zengése minden más hangot elnyomott. Egy pillanatra megállt a keze a levegőben, majd a pillanatnyi ünnepélyességet azzal szakította meg, hogy letört egy ágat. A halk reccsenés, majd a himbálódzó levelek suhogása elvonta a figyelmüket a késő esti, kisvárosi csendről.

— Mégsem mondja el? — tért vissza az előbbi témára a férfi.

— Dehogynem — vágta rá a nő. — Utána elmentem az állomásra, tudja, az ott van, nem messze...

Kalenda most semmit sem értett.

— ... szóval elmentem az állomásra, ott van egy régi, nagyon régi, hogy mondjam magának, messzelátó vagy ilyesféle. . . Egy nagyon magas vaslétrán kell felmenni oda. A tetejéről láttam, egyengették a földet. Szóval, utoljára még megnéztem, hogy emlékezzek rá, ha majd csak a gyár meg az irodaház lesz ott.

— Elbúcsozott tőle? — értette meg a férfi. — A gyár helyén volt valami, vagy nem azt akarja mondani, hogy ott laktak?

— Nem. Csak tudja. . . sok fa volt ott, bokor, nagyon szerettem odajárni. Az nekem mindig olyan volt, mintha elementem volna innen. Mintha ezer kilométerre elutaztam volna... Érti?

— Ha ennyire nem szeret itt lenni, akkor mért nem hagyja itt a várost? — kockáztatta meg Kalenda.

— Méghogy ez város. . . Egy falu. Most kezd valami lenni, a főutcája, meg az a hely, ahol voltunk. Ennyi a város.. . És tudja, ezért nem hagyom itt — a nő magas kerítés előtt állt meg és a házra mutatott.

A hosszú családi ház ablakai mögött a sötét függönyök komorsága sehogyan sem illett ide: az utcán egymást követték a magas betonpóznák, a lámpák nappali fényt árasztottak. A házak falán halványan imbolyogtak az árnyékok.

Kalenda egy pillanatig csodálkozva nézte az utcát, majd az udvaron állt meg a tekintete.

Minden tetszett neki; a ház, az udvar, az utca, az esti hűvösségbe burkolózó, csendes kisváros. Amióta itt van, most érzett először ilyet. Szemben állt meg a nővel. Kapuvári Márta hallgatott, mintha észrevette volna, hogy a férfi most felfedezett valamit.

— Tudja, én ellaknék itt — mondta hirtelen Kalenda.

— Hol? — a nő bizonyítva látta iménti sejtését. — Ezen gondolkozott?

— Sok mindenen gondolkodik az ember. . . Ezen is, azon is. . . — tért ki a válasz elől a férfi.

— Hát akkor. . . — és Kapuvári Márta a kezét nyújtotta.

Kelenda úgy tett, mintha nem venné észre, a kerítésen, az udvaron át a kertek felé nézett.

— Arrafelé hegyek vannak? — kérdezte.

— Dombok inkább, a hegyek messzebb, a város határán túl vannak — válaszolt a nő.

Aztán már nem tudtak miről beszélgetni. Kapuvári Márta megigazította a kendőt a fején, közben észrevette, hogy a férfi megrázkódik.

— Fázik? — kérdezte Kapuvári Márta.

— Meleg volt abban a nyavalyás étteremben — mondta a férfi.

— Most még vissza akar oda menni? — kérdezte a nő.

— Hát nem is tudom. .. Az a baj, hogy nem hoztunk semmit magunkkal, most jól esne, maga is meginná — nevette el magát Kalenda.

— Azt gondolja? — mondta a nő és már vette is ki a táskájából a kulcsait.

73