Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (kisregény, II. rész)

Kalenda nem tudott mit mondani. A cukrot beletette a kávéjába, várt egy kicsit, nyúlt a kiskanálért, figyelte a nőt.

Kapuvári Márta a válláig ért, a homloka magas volt, pontosan a közepén egy emelkedő vonal látszott. Amint észrevette, hogy a férfi bámulja, gyorsan a homlokához kapott, mutatóujját körbe-körbe mozgatta, majd — mintha fájna a feje — rányomta a középső ujját is a homlokára, így várt egy pillanatig, aztán lassan végigsimított a haján és elnevette magát.

— Ne hozzon zavarba — mondta.

Kalenda a kávéfőzőnőre nézett, majd a pultra, aztán újra Kapuvári Mártára.

— Gondolom, hogy bemutattak magának... azok, elmondták, hogy ki vagyok. . . — a nő szembefordult Kalendával és úgy várta a választ.

— Nem mindegy? Inkább igyunk meg valamit. . . — válaszolta Kalenda.

— Nem kérek. . . Inkább elmegyek innen, hazamegyek. Rosszul érzem magam.

Kalenda meglepődött. A nő elindult hátra, a pult végénél egy széken volt a kabátja,

a táskája. Kalenda figyelte, ahogy felveszi a kabátját, ahogyan visszahúzza a blúza felcsúszott ujját, aztán kendőt húz ki a táskájából, beköti vele a fejét, visszahúzza a táskája zippzárját és újra odaáll Kalenda mellé a pulthoz.

A vurlitzer mellett Latorcza Imre vállát a falnak támasztva figyelte Kalendát és a nőt.

— Minek kötöd be a fejed, meleg van kinn! — szólalt meg a kávéfőzőnő és egy duplát tett Kapuvári Márta elé.

— Nem kell — tolta vissza a kávét.

— Maga marad? — kérdezte a férfitől.

— Nem is tudom. . . Elmegyek, rendezem a vacsorámat — mondta gyorsan Kalenda és már sietett is vissza az asztalához.

Az asztalnál — Kalendának úgy tűnt, — már mindenki részeg volt, senki sem törődött vele. Gyorsan egy százast dobott az asztal közepére, majd megigazította a nyakkendőjét és rohant ki az üvegpalotából. Annyira boldog volt, annyira valószínűtlennek tűnt az elmúlt félóra, hogy azt hitte, nem is vele történik mindez.

A nő már az utcán várta.

— Maguk építik a gyárat? — kezdte a beszélgetést.

— Nagyjából. . . Inkább az irodaházat. Szó van arról is, hogy építsünk ebédlőt, aztán portát, ilyesfélét. . . Még a gépcsarnokkal is lesz munkánk. . . Ezt mondják. De magát miért érdekli ez?

— Nem is tudom. . . Ha elmondanám, kinevetne.

— Akkor mondja — biztatta Kalenda.

— Jól van, mondom.

Aztán mégsem kezdte el. Kalenda várt, hol a lába elé nézett, hol a nőre. Kapuvári Márta nem szólalt meg. Kalenda hirtelen megállt.

— Elkezdi, vagy nem?

— Hát semmi az egész. . . Miért kiváncsi? Semmi az egész. Meg aztán nem is ismerem magát. Ez titok, tudja.

A nő is megállt, kicsit féloldalt, csak a fejét fordította a férfi felé.

— ... meg úgysem értené — tette hozzá.

— Azt hiszi, hogy az én agyam kapacitása csak a. . .

— Na jól van, jól — csitította a nő. — Csak olyan nevetséges semmiség az egész. Amikor megtudtam, hogy gyárat fognak építeni, odamentem, láttam, hogy egyengetik a földet. Aztán. . .

A nő nem folytatta. Kalenda várt, majd hirtelen felkapta a fejét. A toronyóra ütött.

72