Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (kisregény, II. rész)

Hirtelen megjelent a pultnál Latorcza Imre is. Kezében egy kávéspoharat tartott, s hol az asztaltársaságot, hol Kapuvári Mártát nézte.

Kalenda visszaült a helyére és megvacsorázott.

VI.

Már megitták azt a két üveg bort is, amit Kalenda rendelt, amikor a Döncinek becézett férfi könyökével meglökte Kalendát.

— Nézd csak, öregem! — Dönci a vurlitzer irányába, a pulton könyöklő Kapuvári Márta felé mutatott. — Most zavarta el Mendelt.

— Hogyan? — Kalenda nem értett semmit.

— Hát Márta, elküldte a fuvarost! Mendel Pétert. Mostanában mindig elküldi, pedig régebben... azt mondják, azt rebesgetik... Dönci a könyökével meglökte Kalendát és kuncogott.

A többiek is hallották Döncit. Nevetgéltek és bólogattak, nézték az abroszt, várták, hogy asztaltársuk esetleg részletesebben fog beszámolni a fuvaros és a nő kapcsolatáról.

Dönci azonban nem folytatta. Hirtelen Kalendára nézett, aztán ismét a pult felé, majd rácsapott Kalenda vállára.

— Öregem, tudod mit? Menj oda hozzá, beszélj vele! Fogd be a kis száját, hogy ne duzzogjon annyit. Szelídítsd meg. Úgyis egyedül van. ..

Mindenki Kalendára meredt.

— Hát nem tudom — feszengett Kalenda.

— Menj csak nyugodtan, öregem! Aztán tényleg szelídítsd meg! Öregem, lenéz minket. Kérlek szépen, ezzel nekünk is szolgálatot teszel.

Úgy nézett mindenki Kalendára, mintha tényleg csodát várnának tőle.

A vurlitzer felől recsegve kattogó dobpergés hallatszott, a ritmus innen az asztaltól kiábrándítónak, erőltetettnek tűnt. Kalenda azonban az ujjaival dobolta az asztal szélén a meg-megbicsakló ütemet, egy pillanatra felidézte magában az iménti bemutatkozást. A nő arca olyan volt, olyan megnyugtató és annyira barátságos — ő legalábbis annak ítélte, hogy biztos volt benne, ha odamegy hozzá, nem fogja elküldeni.

Felállt, a székét szorosan az asztal mellé tolta, nem törődött most az asztal fölött kábultan bámuló arcokkal. Összemosódott körülötte a hosszú füstbe burkolózó étterem, a vurlitzer előtti presszórész. Az asztalokhoz láncolt, elnehezedett testeket, koccingatókat, csak mint alaktalan és idegen masszát érzékelte.

Útközben megborzongott. Az asztalnál még ő is játéknak tekintette Dönci biztatását. Lelassította a lépteit; tudta, hogy ez most már nem játék. Újra és újra megjelent előtte a nő arca. Volt valami a tekintetében: — ezt csak homályosan, csak a megsejtés lebegésében érzékelte — talán a keserűség, talán az érett nő szinte tolakodó szomorúsága, amit semmilyen megjátszott pózzal, mozdulattal nem palástolt.

Ahogy a nő mellé ért, elbátortalanodott. Várt egy kicsit, majd kért egy kávét és nem nézett Kapuvári Mártára.

A kávéfőzőnő egykedvűen, hol őt, hol a csöpögő kávét figyelte; olyan fáradt és elutasító volt az arca, hogy Kalenda gyorsan elfordította a fejét. A falat nézte, a sárga tapéta mintáin akadt meg a szeme.

— Ugye, maga sem bírja a szagukat? — kérdezte hirtelen Kapuvári Márta.

— Hogyan? — nézett a nőre.

— Semmi, semmi... — fejezte be gyorsan a nő a mondatot. — Majd megismeri őket.

71