Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 11. szám - Üzenet az egykori iskolába - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (kisregény, II. rész)

— Hány éves lehet? — nézett elgondolkozva utána, de a nyanya nem válaszolt semmit. Bort ivott ő is, úgy nézte a magas, vastag poharat, hogy a világ megszűnt körülötte létezni.

— A múltkor azt mondta, hogy ötven — szólalt meg nagy sokára a nyanya.

Másnap, amikor abbahagyta a munkát, Kalenda átöltözött és elindult haza. Az út

szélén, a buszmegállóban Mara várta. Kalenda megtorpant. Nem szólt semmit a lánynak, várt egy kicsit, majd elindult gyalog a másik buszmegállóhoz.

Mara ment utána.

Kalenda észrevette, megállt.

— Most pedig tűnj el! — csattant a hangja.

A lány nem mozdult. Bordó tavaszi kabátjának az övét fogdosta, a száját összeszorítva nézett rá.

— Mondtam, hogy tűnj el...!

— Miért? — kockáztatta meg Mara a kérdést.

Kalenda nem válaszolt. Állt a lány előtt, az úton egymás után húztak el az autók, a teherautók, a hosszú nagytestű autóbuszok.

— Azt hiszed, kurva vagyok? — jött közelebb a lány.

— Jól van.,. Most szépen hazamegyünk... Te is, én is...

Kalenda halkan mondta, nagy szünetekkel, a lány látta a tekintetén, hogy kár lenne bármit is mondania, a férfi hajthatatlan. Megfordult, megállt az út szélén. Megvárta, amíg a forgalom csendesedik, majd átszaladt az út másik oldalára. Kalenda figyelte, ahogy eltűnt a magas téglakerítés mellett az első kanyarban.

Befejezte az öltözködést. Latorcza Imre már az ajtóban várta.

— Gyerünk, az öreg Bertalan már alszik... Ma nem főzött. Annyira horkol, hogy ki kéne támasztani a faházunkat.

Kalenda a fiúra nézett, eszébe jutott, hogy moziba akart menni, de most tanácstalan volt.

— Gyere, eszünk valamit, körülnézünk az üvegpalotában, aztán még csavaroghatunk valamerre. ..

Kaleda még egyszer belenézett a tükörbe, megtapogatta a zsebeit, közben már eldöntötte, hogy a fiúval tart.

Nem sietett az utcán. Nézte az egymás mellett sorakozó családi házakat, az ablakokra bámult. Egy pillanatra áthullámzott az agyán a kíváncsiság, hogyan és milyen emberek élhetnek ebben a kisvárosban, hogyan zajlik az élet a leeresztett rolók mögött. Azt mondták neki a csicskásai — a segédmunkásai —, hogy „gazdag ez a város, némelyik ember gazdagabb, mint régen Jármy gróf, akinek a fia ott szokott ácsorogni az étteremnél, az üvegfalon át figyeli a vurlitzer mellett táncoló suttyókat és a vacsorázó, szórakozó városi embereket...”

Mindez csak most jutott eszébe Kalendának. Az öreg csicskás magyarázta neki még délután, ő akkor nevetétt is rajta, de aztán gyorsan elfelejtette.

Az üvegpalota már tele volt. Latorczalmre piros pulóverben lépegetett Kalenda után, nyakát a vállai közé húzta és már a bejáratnál a vurlitzer mellett álldogálókat figyelte.

Egyetlen pillanat alatt felmérte: a kávéfőzőnőt már ismeri, most is — ugyanúgy, mint ahogyan először látta őket, — azzal a nővel beszélget a pulton keresztül, akit haza akart kísérni.

— Jöjjön ide, jöjjenek ide — szólt valaki Kalendáéknak.

Az üvegpalota központi részén, ott, ahol — Kalenda legalábbis így tudta — csak inni lehet, asztalokat toltak egymás mellé. Egykorúnak látszó férfiak könyököltek szorosan az asztalokon, s mindnyájan Kalendát nézték.

68